Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 2. szám - Gábor Miklós: Pályám emlékezete?
Ezek után be kell ismernem: van igazság abban, amit sorsomról írtál. De mégis úgy érzem: nem áldozat voltam ebben a bűnügyben, nem is gyilkos, hanem - ha nem is Poirot, de egy derék bobby, annyi azért voltam. O nem, kedves Péter, nekem azért kellett volna több elismerést kapnom, amit megcsináltam, nem azért, amit még megcsinálhattam volna. Talán. Abból tanulhatnának többet a kollégáim és a szakma, fiatalok és öregek, ha néha megnéznék, amit játszom, és elolvasnák, amit leírtam. Ez néha eszembe jut. De nyomban ki is nevetem magam: elvégre mit tudok én arról, hogy mit érek? Ami nekem hiányzik, azért senkinek se tehetek szemrehányást, nekem ugyan nem tartozik senki kárpótlással. Legfeljebb amikor Olivier önéletrajzát olvastam, akkor gondolkodtam el egy kissé a két sorson, egy angol és egy magyar színész sorsán... Legjobban azt irigyeltem Oliviertől, hogy olyan természetesen lehetett hazafi. Hogy a háború alatt tiszta szívvel megcsinálhatta az V. Henriket. Hogy volt hazája. Ne érts félre, nekem is volt: a Dunántúl, meg a fehérvári utcák, meg a Balaton, meg dédnagyanyám házában a borospince szaga Zalaegerszegen, aztán a magyar nyelv, a magyar versek és az egri hősök Gárdonyi regényében... Még Mackó úr, Dorka és Zebulon is, Sebők Zsigmond könyveiben... Csák valahogy ebben az én magyarságomban mindig volt valami illegalitás..., hogy is... mintha mindig még valamit kellett volna tennem, talán inkább mondanom, hogy hazám viszonozza szerelmemet, és nekem sose jutott eszembe, mit is mondjak. Hogy őszinte legyek, ha véletlenül eszembe jutott, akkor semmi kedvem se volt, hogy mondjam, sőt, lesült volna a pofámról a bőr, ha mondom. így aztán valahogy soha, senkinek nem jutott eszébe, hopr engem a magyarságomért külön megdicsérjen, Füst Milán és Sarkadi Imre, és Babits lemezem ellenére, vagy éppen a Németh László VII. Gergely-e ellenére, vagy éppen a zalaegerszegi Lucifer ellenére, amelyről, ha csak szóba kerül, sietsz kijelenteni, hogy rossz volt, ami persze lehetséges, fene tudja... de látod, ez mind csak most jut eszembe, hogy eszembe juttattad. Elvégre én nem hazaszeretetből szeretem a magyar nyelvet meg a Balatont, hanem csak úgy szeretem! És ezzel így jól meg is vagyok, Isten őrizz, hogy ezért megdicsérjenek! Annál kevésbé, mert akiktől a dicséretet megkaphatnám, azokat meg nem szeretem... csak úgy. A Tasso előadás kritikájában szellemesen megírtad, hogy Tasso kéziratáról elfeledkezik az előadás. A következő előadástól kezdve egy hangsúlyos ponton, amikor Tasso sorsáról dönt a herceg, akit játszottam, kézbevettem a kéziratot, belelapoztam, beleolvastam, hogy aztán félretegyem, és ettől a gesztustól, amit a te kritikádnak köszönhettem, az előadás egésze szerintem döntően és a javára megváltozott. No látod, ez jó kritika volt! Köszönöm! Viszont: a könyvemről (A színész árnyéka) csacsiságokat írtál, nem kellett volna, nem a te asztalod. 1992. ősz 47
