Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 2. szám - Gábor Miklós: Pályám emlékezete?
Annál is inkább, mert mióta az eszemet tudom, a képmutatást utáltam legjobban a világon. Fura ez, hisz anglomán voltam mindig. De nem is fura: az angol regényekből tanultam a képmutatás gyűlöletét. Mindig is szerettem Maugha- mot. Hisz 53 körül a legszömyűjbb az volt, amikor rájöttem, hogy micsoda képmutató manusz lett belőlem is! És hát képmutatásból aztán kijutott — és kijut — nekünk ebben az országban. Gondolj csak mai parlamentünkre vagy éppen ünnepeinkre, most és mindörökké! Hogy milyen cinkosok voltunk (vagyunk?) olyan nevetséges kis ügyekben is, mint pl. a kitüntetések, a Kossuth-díjak. Nézd végig az 50-es évek kitüntetett színészeinek névsorát. Legtöbbjük — a „népies” színészek, akik a melósokat és parasztokat játszották —, köztudottan utálta, gyűlölte a „rendszert”, és ezzel mindenki tisztában is volt, akik a kitüntetéseket adták és akik kapták, egyformán. A képmutatásnak micsoda közös megegyezésen alapuló cirkusza volt, amikor a kommunista miniszter odatűzte a kitüntetést a „haladó” művész hasára! Ennek a képmutatásnak csak negatívja volt, hogy a kommunista színész, aki nem kapott kitüntetést, azt mondta, hogy csak a fasiszták kapnak kitüntetést, a nem kommunista színész, aki nem kapo,tt kitüntetést pedig azt mondta, hogy csak a kommunisták kapnak kitüntetést. így éltünk, bizony. Mindezt a „színházvezetés”, meg az én vágyaim, törekvéseim kapcsán. Hiányzik belőlem valami képesség, vagy talán körülem az „aura”, amellyel mozgósítani tudnám az embereket. Egy régebbi jegyzetemet hadd idézzem ide: „Rusztot, mint Majorf is, rajongás és gyűlölet kíséri, az érzelmek gyerekes, szélsőséges változásai. Ok csak ebben a légkörben tudnak létezni és dolgozni. Ezért ők vezetők, én meg nem. Engem éppen az érzelmek ilyen viharzásai fárasztanak, a sok ember, gyűlöletük éppúgy, mint rajongásuk; engem inkább a próba érdekel, a bizonytalan próbálkozás az üres színházterem deszkáján, a darab — én lehűtöm az érzelmi szélsőségeket. Nem ismerem ki magam köztük. Én nem engedem, hogy kövessenek.” Érzelem és hatalom keveréke: ez engem undorít. Sőt: untat! Vannak feladatok, amelyekre nem tudok tartósan koncentrálni. Ezért nem vagyok igazi rendező sem. Párttitkári éveim legkellemesebb, szinte legkéjesebb lehetősége az volt, hogy a Nemzeti Színház pártirodájába bármikor bemehettem, és ott egyedül elüldögélhettem. Ilyenkor ha csak negyedórára is, de megszabadultam a társulat, az emberek okozta feszültségektől. Mint amikor iskolás koromban ellógtam az órát, és egyedül lapultam a cserkészszobában. Emlékszem, a pécsi pártiskolán, 1949 végén, egyik oktatónőnk azt mondta: „A kommunistának legjobb a kollektívában!” — nekem meg az volt a legjobb, amikor, hogy leveleimet feladjam, esténként a hegyoldal kertjei és villái közt egy-egy félórás sétát tehettem, végre egyedül! Aztán meg: mindig egy lehetőséggel főbbre gondolok. Nem tudok dönteni, csak ha játszom. Ez megnehezíti az életet. És lehetetlenné teszi a hatalom bármiféle gyakorlását, emberek vezetését. Kézdi Gyuri sokszor támadott, hogy miért nem vagyok igazgató. Egyben igaza volt: ha nem vagyok igazgatónak való, akkor miért nézek ki úgy, mintha igazgatónak való lennék? A „következő nemzedékek” átlátnak rajtunk, ez ellen nincs védelem. Nomár- most: ha Kézdi úgy gondolta, hogy nekem igazgatónak kell lennem, de én mégse lettem igazgató, akkor „át kell hogy lásson rajtam”. Akkor azt is látnia kéne, hogy sőt, senki lettem. Égyszerűen nem számít, pl. hogy én a Függetleneknél vagyok, ezzel alapjában véve a kutya se törődik, maguk a Függetlenek se. Nekem semmi bajom ezzel, ha egyszer így van, én ezt helyeslem. Es nem szabad, hogy megszokásból úgy tegyek, mintha csodálkoznék, vagy pláne csodálkozást várnék. Ez egyszerűen létezésem következménye, sőt, van benne bizonyos illendő konzekvencia. Első kecskeméti produkciónk, a Bereníke nem aratott osztatlan sikert. (Olvasd el M. G. P. kritikáját az előadásról: igazságtalan, sértő és elfogult, ígérd meg, hogy ilyet többé nem teszel!) Törőcsik Mari megnézte az előadást, és utána Can- nes-t emlegette, meg a nagyvilágot, t. i., hogy nekem ott lenne a helyem, nem 45
