Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 2. szám - Csató Károly: Kiáradás (elbeszélés)
nyeznek, de járják a termékenység táncát a terméketlenségben, szemünkbe villogtatják kivérzett kezüket, az erények átvérzett gyolcsait, tépik szent fogaikkal a téphetetlent, amely beborítja fölöttünk az eget, tűzeső permetez minden ültetvényeink felett, kristályok nyílnak a milétoszi szent kövekből, érvágó virágok, leszünk a magányban már elfogyasztott kenyérré, megivott borrá; ők pedig a kőszobrok belsejének láthatatlan üregei, lándzsák hegyének csillogásától megvakult látók, hattüdejűek és félszívűek, nullák a számok előtt-, tehát mindenei ők a valóságnak és a valóság megtévesztésének, az álomtalan álmoknak, a lükeion megdőlt oszlopainak - kivetettség, befogadottalanság, tudattalanság - ők a tautológiák áldozatai, a politikai mágiák megsejtéséé, rafinált ácsola- tok alkotóelemei, ölnedves kendők gyűrődései, a fólhasadt dobok hangja, kimaradt nevek a papírusztekercsekről, orvos kezében a hályogmetsző kristály - íródtok a betűk hurkaiba, kőlapok alá - ó a győztesek, ó a vesztesek - tegnapi holnapokban könyörögj érettünk...” Ilyen töredékek százával borították olykor a szobáját, sok közülük már teljesen elrongyolódott, mert nem kímélte őket, bár biztonságos helyen, egy hatalmas rhodoszi vázában tartotta mind, gondosan lefedve, hogy a párától mégse pusztuljanak olyan gyorsan a papiruszok és a pergamenek, s erről a vázáról egyszer azt mondta, hogy valamikor Phüthagoraszé volt, s ez egy szentély, de én ezt Eubulosztól hallottam, de ő is úgy hallotta valakitől, aki úgy hallotta, hogy Plótinosz ezt egyszer valakinek mondta, de az kétségtelen, hogy ezt a vázát nagyon szerette, mert többször én is tanúja voltam, hogy akár hosszú órákig is képes volt elmerengeni rajta. Ameliosz, Kasztrikhiosz és Ebulosz is azt állította, hogy ezeket a szövegtöredékeket nagyon szégyell- te, mert mindannyiszor zavarba jött, ha akkor toppantak be hozzá, amikor ezeket olvasta, és ezek keletkezéséről semmit sem volt hajlandó elárulni senkinek, pedig körünkben még olyan dolgokat is megvallott, hogy nyolcéves koráig szopott, pedig akkor már írni tanították, s hogy mennyire megszégyenítették ezért, s benne mekkora törést okozott, hogy ő azért nem szophatja a dada édes emlőit, mert már írástudó. Én, Porphüriosz, aki sok-sok száz napon és éjszakán át másoltam, javítottam legfontosabb műveit, anélkül, hogy valaha is beszéltünk volna róla, tudom, hogy ő mindent, ami anyagi valóságában létező, egy másik arché hiányos formájaként fogott fel, amely viszont tökéletes, s amelyre a Hiányos Létezőnek szüntelen törekednie kell, mindaddig, amíg ő is Eggyé nem válik Vele. Ezeknek a töredékeknek az volt a szerepük, hogy felidézzék ifjúságát, amikor még nem birtokolta a bölcsesség erényét az értelemben, az aszkézist a testben és a harmóniát a lélekben, hanem szelleme, mint a csecsemő a dajka mellei után, úgy kapkodott a világ után, amely, hogy a megismerésével kecsegtesse, háborúba hívta a perzsák ellen, Gordianus seregébe. A megismerésből és a győzelemből vereség lett, a nagy Hiány másolata a csúszómászó létben, ahol nincs jelentése a nyilvános combok elhatalmasodásának, az összegző alkoholidőnek, nyilvános bugyiknak, ahol nincs jelentése az igaz jelentésnek, amelyek nem beszélnek önmagáról, nem fecsegnek, mint az őt örökké körülvevő írnokok hadai. 6. Plótinosz műveinek gondozása volt az én igazi Akadémiám, vagyis írásainak gondozásával pótoltam az ő hiányzó látását, amely nem tudta megakadályozni szelleme kiáradását, de ez nem elégített ki, mert úgy éreztem, 27
