Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - A Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep XX. évfordulójára - Sári Katalin: Műhelybeszélgetések (Beszélgetés Turi Endrével, az Alkotóműhely igazgatójával; Gergyádesz Lászlóval, az Alkotóműhely művészeti titkárával; Ötvös Nagy Ferenc képzőművésszel, az Alkotóműhely ötvösműhelyének vezetőjével
máncmüvészeti gyűjteményünk, ahol Nyugat és Kelet a legnagyobb békességben képviseli művészeit. Itt az értékek nem kioltják, hanem erősítik egymást. Az, ami értéknek tekinthető, hogy ma már a világban, akik zománccal foglalkoznak, úgy beszélnek Kecskemétről, mint Lomoges-ről, vagy más híres zománcművészeti központról. Tehát Kecskemét a világ egyik zománcművészeti központja, mégpedig oly módon, hogy ide az is eljöhet, aki „szegény”. Ezt azért is tettem idézőjelbe, mert itt szívesen látott a rajztanár, a művésztanár, a kezdő, fiatal főiskolás, művész, vagy a volt Szoyjetúnió területén élő művész. Nyilván tőlük nem kérhetünk hozzájárulást. Viszont azok a művészek, akik Nyugatról érkeznek, és van módjuk a műhely működéséhez való hozzájáruláshoz, önmaguktól megteszik azt.- Gondolom, itt az az ösztönző, hogy jól érezték magukat és máskor már jobb körülmények között szeretnének dolgozni1?- így van! Legtöbbjük eddig vissza is tért. Jellemző, ahogy a zománcművészek között oly gyakran emlegetett csuvas művész, művész — Praszki Vitti - viszonyul hozzánk. Amikor a Keleti pályaudvaron megjelent a kontrafényben sziluettje, én is, ő is nehezen láttuk meg egymást, s egyszer csak megszólalt: „Laci! Most már itthon vagyok!” Ezek akkora dicséretek! Hála Istennek, sok ehhez hasonló dicséretben van részünk. Az egyik, idén itt dolgozó izraeli művész - Ági Vardi - azt mondta: „Úgy érzem magam, mint otthon, a kibucban”! Azt hiszem, ez nagy dicséret, mert egymás segítésére, a közös munkára, az emberi kapcsolatokra vonatkozik. Itt nem érződik a népi-urbánus ellentét, annyira fölötte állunk a stilusvitáknak. Ez a kérdés föl sem merül! A gyűjteményben éppúgy vannak absztrakt, mint figurális, saját gyökereikhez elkötelezett, mint másfajta művek. Nekünk kell, hogy legyen olyan kötődésünk - gyökérzetünk -, ami ehhez a földhöz köt minket. Buda Ferenc írta: „Szakadt gyökér csak kórót vagy szégyenfát nevel.” S hogy egyetemes értékekhez jussunk el, nagyon „gyökeresen” kell kapaszkodni a saját, ősi értékeinkbe. Ezt Kodályhoz, Bartókhoz hasonlóképpen tudnám megfogalmazni: „Saját nedveinkből jussunk el a csillagokig!” Ez a valóságban - persze - nem ilyen patetikusan jelentkezik, hanem ez szerves gondolkodás, ami azt jelenti, mi bemutatókat, előadásokat adunk saját kultúránkból, de ezt azért tesszük, hogy az ide érkező külföldi művész itt döbbenjen rá saját értékeikre, amitől bármennyire meszire is elszakadhat, de azért kell, hogy tudja, hol van. Mint ahogy Tamási Áron is írta: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk.” Kicsit ilyenkor magunk is elhisszük, hogy hat hétre minden nyáron Kecskemét a zománcos világ közepe, és tényleg, ami itt történik, az meghatározó. A spanyol Andreu Vilasis -, aki idén nem tudott eljönni - a szimpo- zum előtt azt írta levelében: „Meggyőződésem, hogy ezekben a hetekben ez a legnevezetesebb zománcművészeti esemény a nagyvilágban!” Ez az elismerés - azt hiszem — feledteti azokat a küzdelmeket, amiket a mindennapi feltételekkel folytatunk. Arra törekszünk, hogy ebből ne érezzen semmit az ittlévő művész.-Néhány szót szólna a jövőbeni terveikről?- S ha már ideákról beszéltünk, természetesen jövőbeni tervünk az, hogy ugyanezekkel az elméleti alapállásokkal - amivel mi közelítünk az emberhez, a művészethez, a közösséghez, a népművészethez, művészekhez — szeretnénk feltételeinket is javítani; tehát, hogy itt lakjanak a művészek a működési helyükön, kisebb műtermekben itt tudjanak dolgozni. Az ötvösséggel foglalkozók is megfelelő minőségű kis műhelyekben tudjanak tevékenykedni.- Van-e erre reális financiális esély?- Van erre esélyünk, mert úgy tűnik, az önkormányzat komolyan veszi az Alkotó- műhely tevékenységét, és az elkövetkező öt-hat évre harminc milliós költségvetést 105
