Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Varga Zoltán: Indiánsirató (Színpadi tetemrehívás két részben)
FRANK Gondviselést emlegetni olyanok előtt, akikkel az - enyhén szólva - kiszúrt... VINEMA: Frank, kérlek... TISZTELETES: Ne botránkozz, hogy meg ne botránkoztassál! És engem az Úr Kintpuas leikéért küldött. KINTPUAS: Mégse Kintpuasról esik itt szó elsősorban, varázsló. És még az áldozatok közül se nagyon azokról, akik Kintpuas népéből valók. MEACHAM: Rájuk még visszatérhetünk, Kintpuas, de ... (a Tiszteleteshez) Őszintén szólva, tiszteletes, nem valami könnyű így a párbeszédnek megfelelő irányt szabni. FRANK: Ennyi ítélkezni kész eleven és holt résztvevővel különösen nem. TISZTELETES: (fennhangon) Újra kérnem kell tőletek, testvéreim: fékezzétek magatokat, s hagyjátok Kintpuast szólni! (Kintpuashoz lép, belekarol, s mintegy kiragadva az őt körülvevők csoportjából, előre vezeti a színpad széléig, közben:) Kintpuas, hajói értettem, te nem is voltál ott, ahol ezek a szörnyűségek történtek. Mikor és kitől hallottál először róluk? KINTPUAS: Jóval később, varázsló, és magától Jimtől, a nyomorulttól, aki társaival, a többi gyilkossal, később csatlakozott csak hozzánk. Fent már, a Szent Szírijeink közt. (Újra mesélő hangra váltva) Nem tudom, jártál-e már ott, de ha igen, tudhatod, hogy az a föld a csupasz szikláival, a zsályabokrokkal benőtt fennsíkjaival, számunkra szent föld, a szellemek földje. Talán mert emberek földje nem is lehetne. Ezért reméltük, hogy a katonáitok itt békén hagynak. Miért jönnének ide, mit akarnának? Ha meg mégis jönnétek (egyre inkább a közönséghez), gondoltuk, hát a sziklamellvédek mögül jó célpontul szolgálnátok, a legördített kövek pedig akár lovastul is elsodornának benneteket, s ennyit talán nem is érünk meg nektek. Nem mintha minden áron harcolni akartunk volna, Kintpuas még mindig bízott a békés megegyezésben. De ha kell, hát legyen, még ha tudtuk is, hogy nem maradhatunk ott fenn örökre. így se kérdezzétek, miképpen is éltünk, gyíkokon, kígyókon, mormotá- kon és mezei pockokon, utoljára meg már a lovaink húsán... És a katonák sokáig nem is jöttek, amikor meg mégis jöttek, mi a ködben hol itt bukkantunk föl, hol ott, könnyen azt hihettétek, hogy többen is vagyunk saját magunknál, úgyhogy a végén anélkül mentetek el, hogy egyetlen embert is vesztettünk volna. (Mindinkább megmámorosodott hangon) Aznap este nagy tüzet raktunk, haditáncot jártunk, győzelmi táncot. Valamennyien, asszonyaink és gyermekeink is. És Kintpuasnak kellett vezetnie a táncot, Kintpuasnak, hisz ő volt a főnök... Pedig csatát nem nyertünk, ütközetet se, aprócska csetetpatét csak... De azért kellett ez a győzelem, nagyon kellett, egyszer hadd örüljünk mi is, amíg hagynak bennünket. (Eközben hátul az indiántábor kivilágosodik, a haditánc láthatóvá lesz: Kintpuast és Vinemát kivéve kezdettől fogva részt vesz benne valamennyi indián szereplő, Horgos Jim is tehát, valamint az Öregasszony és az Anya, az előbbi úgy, ahogy korábban is láttuk, véres fejjel, az utóbbi a halott csecsemőt a feje fölé emelve; a tánc növekvő féktelensége ellenére, fontos, hogy valami méltóságot is sugározzon. Kezdetben a tánc néma, majd erősödő, némileg szívritmusra is emlékeztető dobszó kíséri — ám a beszédhangokat nehogy elnyomja. A táncolókat eleinte hátul látjuk, azután a világítástól követve, lassan előrébb nyomulva, miközben az útjukban lévő szereplők visszahúzódnak.) TISZTELETES: (észrevéve a táncot) Ez volt a baj, Kintpuas. A makacs és bűnös pogányságotok. Ez pusztított el mindnyájatokat. KINTPUAS: De éltetett is. Ameddig éltünk. TISZTELETES: Ahogy gondolod. Legyen a hited szerint. Jobb, ha imádkozom értetek inkább. (Visszaindul őrhelye felé) 20
