Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 11. szám - Kelemen Zoltán: Indiánok a vastüdőben (Kovács András Ferenc: Lelkem kockán pörgetem)
Kínálja magát a megoldás: lehet, hogy Kovács András Ferenc éppen arra figyelmeztet: a felgyülemlett utalásrendszerek, a könyvtárak (lásd Jorge Luis Borges emlékének címzett versét, az Ars memóriáéi) szövevényes labirintusaiban immár a vers maga válságtermék, létével demonstrálja azt a romkertet, melyről már fentebb volt szó. A költő tehát míves csavargó kell, hogy legyen, gyermek, égi fogantatású, szent bukdácsoló? A marosvásárhelyi költő összegyűjti minden korok minden ritmusát, rímét és dallamát, „ért tudománnyal ostobán” szólja elénk rengeteg álarcát, aztán kiválaszt egyet, a vágáns csavargóét, és ebben a maszkban int búcsút, lelkét kockán pörgeti tovább. Választ adni nem tudunk a kérdésünkre, miért így írnak verset a huszadik század végén. Az bizonyosnak tetszik, hogy elveszett az a kor, amelyben — ahogy Szőcs Géza írja egy helyütt - az embernek elegendő volt kimondania a szagosbükköny nevét, és vagy materializálódott a szagosbükköny, vagy maga a mondó, a szavakkal szóló vált azzá. (A kételkedőknek hadd idézzem emlékezetébe a Kalevala Veinemöi- nenjét, aki dallal teremt, vagy Ilmarinent, aki szavával teremtette meg kovácsműhelyét és szerszámait. No meg, könnyen elképzelhető, hogy világunkat is szavának erejével teremtette egykor Istent. Az könnyen meglehet, hogy ez az elveszett kor a létfelejtéssel, vagy valamely más válságelmélettel magyarázható, mint ahogy az ellenkezője is. Az tudható csupán, hogy Kovács András Ferenc Lelkem kockán pörgetem című kötetében versek vannak. Tehát válság ide, válság oda, nem lehet olyan nagy a baj, ha még írnak az emberek verset. Egyszerűt, mottóst, vendégszöveggel, gézzel, dróttal, vagy virágszirmokkal összekötöttet, mértékeset, mértéktelent, nekünk tetszőt, vagy nem tetszőt. Verset. Csónakázók a Dunán, Esztergom, 1917 94