Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 11. szám - Tandori Dezső: A. Rimbaud a sivatagban forgat (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Tandori Dezső)
ember, függetlenül a vers tartalmától vagy tartalmatlanságától, nehezen tudja magát kivonni... azt remélem, hogy aki ilyen tökéletesen tudja a tenisz mozdulatait, el- őbb-utóbb csak kedvet kap hozzá, labdába ütni, levegő helyett... egy utat végigjárt, könyörtelenül és következetesen - és ezen az úton már kisebb tehetséggel semmiképpen sem érdemes elindulni. Ha egyéb szerepe nem volna kötetének, pusztán ezért is nyeresége költészetünknek. DM: - Vas kritikája nagyon pontosan kifejezte azt az általános érzést, hogy itt valami olyan radikális fejlemény jelentkezik a magyar költészetben, ami talán nem is költészet már. Olyan mértékű határsértése mindannak, amit költészetnek gondoltunk korábban, hogy ezzel a kritika - a hivatalos természetesen nem akart, a nemhivatalos pedig nem tudott — mit kezdeni abban a pillanatban. A magam számára, akkor, úgy összegeztem ennek a határsértésnek a lényegét, hogy Tandori Dezső mintha ott akarná elkezdeni a költészetet, ahol Rimbaud abbahagyta. TD: - Ha már filozófusokat emlegetünk, az általam - éppen az ismert fejlemények következtében — későn megismert Wittgenstein mondja azt, hogy a szubjektumunk, tehát a teljes valónk sosem körüljárható akármi, hanem: határi Határa az ismeretnek és az ismeretlennek, állandó köztes állapot: átjárja az, amiről tudjuk, hogy van és átjárja az, amiről nem tudjuk, hogy van. Költészetemben is — és ez most jut eszembe, a beszélgetés termékenyítő hatására — túl sok volt a nem ismerhető elem, tehát a határnak esetleg sok részlete áttetszett a túloldalról. Ezért a korábbi ízléselvek vagy esetleg beidegződések bajosan tudtak vele mit kezdeni. Vas István szerepére visszatérve: nem azt akarom említeni, ami most marginális jelentőségű, hogy később milyen nagy erővel és elánnal igazolta és tette elfogadhatóvá költészetemet, például a Ragasztás diadala (hajói idézem) című dolgozatában, meg hogy milyen lí- rikusi kölcsönviszonyba keveredtünk egymással, (ez már más beszélgetés tárgya lenne), de hadd tegyem hozzá, amit szintén kevesen tudnak: Vas végső soron nagyon korrektül járt el, abból a szempontból nézve most, hogy mikor az én matériám először Kormos István jóvoltából, az Első ének című antológiában bizonyos részletekben megjelent, annakelőtte, mivel Magyarországon túlzottan nem kapkodtak érte, az újvidéki Híd című folyóiratban, Bori Imre, Bányai János és Ács Károly támogatásával, valamint Albert Pál és Kormos István révén Londonban, Párizsban is ismertté vált. Namármost: Vas István a kritikájában azt említette, hogy „London és Belgrad között visszhangot keltő”... Ez természetesen abban az időben kínosabban hathatott, mintha ma egy akadályzsokéról, aki lengyel származású és Franciaországban lovagol és sose nyert meg egy aranykupát, Cheltenham-ben, azt mondják, hogy tulajdonképpen mért nem hagyja abba a lovaglást, meg nem is őneki kéne vinni ezt a lovat; és amikor megnyeri a kupát, akkor hát ugye mea cupa van, mea culpa, ugye,... Na most ez nem ilyesmi: ez abban az időben esetleg tragikusabbnak hathatott. Én ezt nem érzékeltem... Tény az, hogy nagyon sokáig nem jelent meg utána az énáltalam „sárga” könyvnek nevezett mű-együttes, de erre majd térjünk vissza... Vicces adalék, hogy Ottlik Géza, aki nekem mesterem volt (mint ahogy én például Vas István köréhez nem tartoztam), Nemes Nagy Ágnessel, bizonyos értelemben Mándy Ivánnal, Mészölyvel, Kálnokyval, Jékelyvel egyetemben; tehát Ottlik Géza váltig állította körömszakadtig - s ezen még Vas Pista is nevetett —, hogy ez egy kitűnő kritika volt rólam! DM: - Pályakezdeted szellemi nyomvonaláról beszéltünk, de ejtsünk pár szót a hivatalos útról is. Ahhoz, hogy egyáltalán kritikák szülessenek a könyvedről, szükség volt arra is, hogy azon az akadályversenyen, amit az irodalom bürokráciája képviselt, legalább kielégítő eredménnyel átvergődjél. — Amikor megjelent a Töredék Hamletnek, akkor a kiadóban olyan vélemény alakult ki, hogy ezt a fiatal, tehetsé85