Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 11. szám - Fried István: A „Nem lehet” és az , Ahogy lehet” után… (Széljegyzetek Cs. Gyímesi Éva új kötetéhez)

Ha sorsuk egyszer jobbra válik,

A népek úgy, mint egyesek,

Szenvedtek bár sokat sokáig,

Oh mily hamar felejtenek.

A jelent nem a múlthoz mérik,

Leikök képzelt jövőben él,

S ha mindazt könnyen el nem érik,

Mit büszke vágyunk hőn remél:

Megszállja őket a bú-bánat,

Egy pár könnycsepp tengerré árad S oly fájó, átkos a panasz,

Mintha való kín volna az.

A sérelmi politikába, a helytállás hősiességébe merevedettség - úgy tetszik — régiónk történelmének vissza-visszatérő eleme, a XIX. század első évtizedei magyar nemességének akcióképességét éppen úgy korlátozta abszolutizált szerep-önértelmezése, mint a Bach-korszakban önnön passzivitásukat glorifikálókét. Poór János joggal írta a „kényszerpályák nemzedéké”-ről az 1795-1815 között eltelt két évtizedet elemezve; kényszerpályán mozgott a Hatalom, „az erőtlenség és a tehetségtelen- ség kényszerpályáján”; „S a magyarság? A védekezés évszázadok során kitaposott útját járja. Törvényeivel, ősi alkotmányával védekezik. S ami fenyegeti: a hősi pózba merevedés. Az udvari agresszivitás újra történelmi szerepűvé emelte konzervatív alkotmányát. Az alkotmányt, amely egyre kevésbé felelt meg az új idők követelményeinek.”

A történelmi analógiák sosem szó szerinti megfelelések, még kevésbé egymással azonosítható minőségek. Legfeljebb tanulságok levonására alkalmasak, s a szembesítések sor ám néhány vonás határozottabban és egyértelműbben bukik ki. Cs. Gyí- mesi Évát egy kérdezője arról faggatta, hogy „a több évtizedes passzív rezisztencia okozott-e valamilyen változást a romániai magyarság, közelebbről az értelmiség habitusában?” A frappáms válasz talán azt is megérteti: miért hozakodtam elő egy több mint másfél százados múltbeli példával. „Hogyha őszintén és józanul közelítjük meg ezt a kérdést — felel a professzorasszony —, akkor azt kell mondanom, hogy a következő nehézséggel állunk szemben. Miután felszabadultunk a diktatúra nyomása alól, már egyáltalán nem nevezhetjük magunkat áldozatoknak. Eddig mint erdélyinek és értelmiséginek, rafináltan meg lehetett élni abból, hogy ’áldozatok’ vagyunk. Ezt a világ is segített nekünk elhinni. így állították be, és néha talán még igazuk is volt. Viszont ma már nem ez a helyzet, így erkölcsileg is kényes helyzetben vagyunk. Legfőbb ideje, hogy természetesen éljünk, és komolyan dolgozzunk.”

Több figyelemre méltó mozzanatot kell kiemelnem. Az első mindenképpen az, hogy a nyilatkozó már 1991-ben óvott az áldozat pózába merevedéstől, az áldozat szót az interjú írásos változatában maga tette idézőjelbe, jóllehet múltbeli realitása teljességgel nem vonható kétségbe; ám az is felködlik, hogy kívülről efféle szerepben látták a romániai magyar értelmiségit. A másik tényező lehet, ami el kellene, hogy gondolkodtasson: ez az áldozatszerep valójában az áldozatvállalástól, a passzív rezisztencián esetleg túllépő cselekvéstől mentette föl a szerepvállalót, vagy ha valóban tétlenségre volt kárhoztatva, ebből „rafináltan meg lehetett élni.” Ennek a fajta életnek meghosszabbítása már erkölcsi kérdés, az új helyzet önismeretet, önelemzést igényel, visszatérést a „természetes élet”-hez, tehát újrakezdést, amely fogalmi átértékelést követel, mindenképpen munkát. Erősítő idézetet keresve Márai Sándor 1942-es Ég és földiéből az Életkorok című glosszára lapozok rá:

76