Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 11. szám - Fried István: A „Nem lehet” és az , Ahogy lehet” után… (Széljegyzetek Cs. Gyímesi Éva új kötetéhez)

nélkül ad elő. Az önmagát értékké nevelő ember lehetősége kap hangot az Alchimia című versben:

Elkésve tán, de egyre mégis Feszül bennem az akarat:

Látszat-életből, tetszhalálból,

Vak indulatból, sötét sárból Kicsikarni az aranyat.

A költő és a költészet egyként hirdeti az Igét (0, régi versek):

Összeolvad költő és lelkipásztor S ember csak az, ki szelíden is bátor...

AKorszerűtlen versek csokra 1941-ből való. Itt már jóval több a kétség, talán a halál szorongatásában a vívódás költőszerep és költészet, írói vállalás és művészet hite között. S bár Reményik költészete is sok vonatkozásban feladatlíra, elutasítja a tézispoézist, s egyszerre érzi legsajátjaibbnak küldetéstudatból származó, olykor igencsak didaktikus verseit, és néz szembe avval a külső és még inkább belső cenzúrával, amelynek ellenében kellett alkotnia. Némi öniróniával úja ciklusa fölé, hogy „korszerűtlen versek”, majd dacosan vállalja a korszerűtlenséget, hogy alig-alig leplezhesse, a dac ugyan nem önáltatás, a küldetéses költőszerep nem kívánta a maszk felvételét, valamit azért mégis elveszített, valami azért mégsem teljesült e két háború között sokaktól olvasott, sokaktól becsült, de ma, 1941-ben, bizonyos zavarral és bizonytalansággal méltatott költői pályán.

Elvesztettem valahogy magamat,

Valaki fiókjában ottmaradtam:

Tépett, titkolt,

Lobogni nem tudó Magyar zászlódarab...

(Nagy áron)

A háborús hatalom, ellen feszülve döbben rá a költő művészet és tudomány manipulálhatóságára. Arra, hogy irodalmon kívüli elvárási horizontokból miképpen deformálhatják az írást is:

Vezényszóra búvárló tudomány,

Megrendelésre ihletett művészet...

(Látlak)

Nyomasztja a költőt — a végső számadás óráiban - a korszerűtlenség belső vádja, mégsem a „nem lehet” önvigasztaló-önmentő pátoszával szól, hanem a szükséges, a kellő átérzésével, mintegy visszautalva az „ahogy lehet” erkölcsi parancsára. Cs. Gyímesi Éva közli Reményik egy 1937-es újságcikkének egy részletét, amelyben a kanti axiómát az erdélyi-kisebbségi magyar létre időszerűsíti, és egyben bölcseleti távlatot ad etikaivá formált irodalom esztétikai elképzelésének. „... állandóan idézgetjük a régi Makkai Sándort, a kisebbségi élharcost, akitől azt tanultuk, hogy az életből az Életbe juthatunk, hogy az élet minden körülménye ellenére is nem puszta valóság, hanem megvalósítandó minőség, nemcsak lehetőség, hanem követelmény, nemcsak adottság, hanem categoricus imperativus.”

74