Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 11. szám - Fried István: A „Nem lehet” és az , Ahogy lehet” után… (Széljegyzetek Cs. Gyímesi Éva új kötetéhez)

azt a feltűnő jelenséget, hogy hol az idillinek korántsem minősíthető együttélési formák, korábbi „kisközösségek”, hol a Hamvas Béla által univerzális államként emlegetett, illetőleg azt leképező apróbb régiók egyre-másra tűnnek föl az irodalomban, olykor tűnt édenként, elveszett és vissza nem hozható gyermekkorként (mint például Fulvio Tomizza regényeiben), olykor az élhető élet gondolatiságától vezettetve (mint például az újabb lengyel Galicia-jrodalom nem egy képviselőjének művében).

Mindez ott függ össze Cs. Gyímesi Éva könyvével, ahol a jelenre vonatkoztatott peremlét-tudat és a közösség elvárási horizontja között keresi-leli meg az összefüggéseket, és ezzel párhuzamosan irodalom-etika-nemzet- és kultúratudat viszony- rendszerébe ágyazva a kisebbségi/nemzetiségi irodalom jellegzetesnek minősített emblémáját (vagy szimbólumát), a gyöngy és a homok irodalmi/értekezői alakváltozatait mutatja be. S ezzel a magam műfaj-megjelölését indokló címadáshoz értem: Makkai Sándortól vett „Nem lehet” és az erre válaszoló, olykor egykori Végvári-lírája dikciójával üzenő Reményik Sándor , Ahogy lehet” (metaforaként fölfogott) fogalompárjához.

Minthogy a Honvágy a hazában című kötetben viszonylag részletesen fejti ki a szerzőnő (elsősorban Tompa László költészetéről szólva), miféle elvárások éltek a két háború között, de még jóval azután is Erdély magyar olvasóiban, erről kevésbé szólnék, arról inkább, hogy mind Makkai Sándor, mind pedig más szempontból Ta- vaszy Sándor reagált az 1920-as esztendőkben egész Európát elárasztó (Spenglert is visszhangzó) válságelméletre. Jóllehet Tavaszy Sándor 1923-ban még csak általánosságban beszélt a „történeti válságáról, fejtegetéseiből következtethetünk arra, hogy közvetlenebb szándékok is mozgatják, az „itt és most” helyzetelemzése aligha érthető el: Tavaszy szerint történeti válságon „a szellemi élet fejlődésének ama ’veszedelmes’ fordulóit értjük, amelyek új étapokat vezetnek be, s amelyek ennélfogva a kultúránk eddigi eredményeit teszik kérdésessé, illetőleg a kultúránk mindenkori eredményeit a lét vagy nemlét kérdése elé állítják.” A továbbiakban aztán veszedelmeseknek minősíti ezeket a fordulókat, mivel vagy az előző korszakkal való „radikális szembehelyezkedés”, netán a teljes tagadás következik, vagy az „átmeneti” periódusokra jellemző „nihilismus és az illusionismus fenyegeti az ember szellemi életét”, vagy - s ez sem csekélyebb veszély — a szellemi életben „az önámítás és öncsalódás bajait és nyomorúságait idézheti elő.” A múlttagadás és a kockáztatás, az előítélet a nóvummal szemben, meg a történeti fordulók válságai egyként a periódus szellemi élete ellen hatnak. Makkai Sándor nyolc esztendővel később megjelent könyvében jelene világhelyzetéről állítja, hogy „az emberiségnek (...) legnagyobb válsága”. Annakelőtte a Tavaszy által is veszedelmesnek tartott előítéletről nyilatkozik, amely Makkai szerint „abból a csökönyösségből” keletkezik, hogy „egyszer lezárt fogalmainkat és ítéleteinket nem akarjuk többé revízió alá venni.” Az erdélyi magyarság helyzetére konkretizálva a püspök-író a következő diagnózist állapítja meg: „Mert azok az alapvető fogalmak és meggyőződések, amelyeket régi életéből hozott magával [ti. az erdélyi magyarság. F.I.], többé nem fejezik ki az életet, a valóságot magát, hacsak át nem mennek az elme és a szív gyökereit megrázó revízió tü- zén.” Ehhez azonban még valamit hozzá lehet (vagy kell) tenni: ugyanis a két világháború közötti erdélyi magyar irodalmi élet vissza-visszatérő szólama volt, hogy nincsen megfelelő igényes kritikai élet, az irodalmi művek nem méretnek meg a szigorú (esztétikai) bírálat mérlegén. Már az első helikoni (marosvécsi) találkozó jegyzőkönyvéből idézhetjük az első számú határozat idevonatkozó passzusát: „nálunk az irodalmi művek elbírálásánál nem mindig irodalmi szempontok, de gyakran felekezeti, politikai és személyi elfogultságok érvényesülnek.” Ugyanezeket a mondatokat viszontlátjuk az 1934-es találkozó jegyzőkönyvében: éppen Makkai Sándor az,

72