Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 11. szám - Galló Szász Károly: Kemény nap, avagy egy körorvos naplójából
hogy a plafonon sétáljak, amikor már harmadszor magyarázom egy fiatal anyának, hogy ha a lányának apró gilisztája van, neki és a férjének is szedni kell a tablettákat. Egyik torokgyulladás a másik után. Az idősek engem próbálnak meggyőzni, én az időseket. Csurog az izzadság a nővér homlokán, amint a műanyag fecskendőkkel kínlódik. De azért ma lehetőleg mindenkinek kedvében járok. Tizenkettő körül hozza Mariska a második kávémat. Nekigyűrkőzöm egy keresztrejtvénynek, s közben hagyom, hogy Olga néni mondja a magáét a vejéről, egy vadállatról, aki azon ügyködik, hogy kiutálja az öregasszonyt a saját házából (már másodszor hallom a héten ugyanezt, részletesen.) A kávém utóját hörpintem fel éppen, amikor rámcsörög a telefon.- Igen, igen, nagyon sürgős - hallom matematikatanár barátom hangját. - A feleségem reggel óta rosszul van, de kezd már tűr-he-tet-len lenni az állapota, elfelejtetted, hogy reagál a... —Végül is... mi a probléma, öregem?- Megcsömörölt, vagy a csuda tudja!... Mondom, ne aggódjon, ha rendelés közben el nem lopták a biciklimet, máris náluk vagyok. Jucika, tanár barátom felesége, súlyos, nagy beteg. Nyög, a hátán fekszik, az egyik kezét a párnára hátracsapja; pulzusa száz. Néha görcsbe rándul az egész teste - rettenetesen szenved. Hányik is. Szétszórva a szoba minden pontján felfedezhetsz egy-egy orvosságos dobozt, üvegcsét; az éjjeliszekrényen megkezdett kompót áll; a kályhán kamillatea leheli ki a lelkét csendesen. Miközben tanár haverom feszülten, lemondó fizimiskával ingázik a konyha és a betegszoba között, tetőtől-talpig megvizsgálom a feleségét. Ma még egyetlen beteget sem kérdeztem ki olyan lelkiismeretesen, minden részletre kiteijedőn, mint őt. Adok injekciót, receptet írok. Sajnálom Jucikát - tudniillik: hipochon- der. És hisztériás rohama van: tényleg szenved. Barátom hálálkodva szorongatja a kezem: úgy veszi észre, a felesége mintha máris jobban lenne. Meginvitál egy pohár borra. Visszautasítom. Sietek. Tulajdonképpen neki is mennie kell már, mondja, várják a tanítványai. Vagy a szeretőd, öregem, a legújabb szeretőd egy kovásznai bárban, gondolom. Tizennégy óra hat perc. Otthon ebédelek, hagymás rántottát a la Éles doktor. Délután a szokásos időben, fél ötkor újra lemegyek a rendelőbe. Kiosztok két- három fájdalomcsillapítót és egy átütően értelmes tanácsot, úgymint: Talán még ne vágjuk le a hüvelykujját, Ghita, akármennyire fáj, inkább szedegesse be, amit felírtam, meglátja, leszáll a gyulladás! És sikerül befejeznem a kereszt- rejtvényt: Kijött az utolsó betűig! Tizennyolc óra harminc perc. Az ajtón furcsán, kapkodón kopogtatnak: mintha a morzén többször egymás után csak rövid „ti” jelzéseket ütnének. Fiú ront be:- Gyorsan doktor úr... Nagyapám nagyon rosszul van... Jó estét kívánok... Hal meg... nem kap levegőt... Nincs idő kérdezősködésre; különben is, orvosi táskámba mindig belekészítve az összes szükséges holmi. A legény is biciklivel jött - a Z.-i útviszonyokhoz képest repülve tesszük meg a két kilométert nagyapja házáig. Odabent nem nézek körül, talán nem is köszö29
