Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 11. szám - Dobozi Eszter: „Voltam csak, mint a fa, mint a fűszál…” (Bertók László: Priusz)

„Priusz” — mondja a kötet címe, minthogy nem csupán az 1955-56 körüli személyes történelem krónikája kíván lenni, arról is szól, mit jelentett priuszos értelmiségiként (mert szerzőnk levelezőn végül elvégzi a főiskolát, sőt az egyetemet is) sodortatni a perifériákon (költői kibontkozásának ideje például csak negyvenéves kora tájékán érkezik el), mit jelent megfigyeltetni a legintimebb helyzetekben is, egy életen át viselni büntetlenül elítéltetésének bélyegét.

,Aztán huszonegy esztendővel az ítélet után a Magyar írók Szövetsége Dél-dunántúli Csoportjának a tagjai megválasztanak a titkáruknak. Mit sem sejtve arról, hogy ez bizalmi pozíció, elvállalom. Másnap reggelre, nem tudni, kik, összetörik a kapu mellett az írócsoport üveg cégtábláját, s még azon a napon az életrajzommal együtt sürgősen bekérik a megyei pártbizottságra, ahol akkor járok életemben először, a rehabilitációs papíromat is. Az illetékes elvtárs elolvassa, és azt mondja: ez nem jó”. - idézi fel Bertók László az 1976-ban történteket. Valóban nem volt teljes a rehabilitáció, mert nem mondták ki a bűntelenségét, csak hogy „mentesült a büntetőjogi következmények alól”. Elítéltetésének semmissé nyilvánítására majd csak 1990. június 28-án kerül sor, azután, hogy az első szabadon választott parlament törvényt hoz az igazságtalanul és törvénytelenül elítéltek ügyében.

Mintha örökké élnél címmel, Jegyzetek, közelítések alcímmel lírai hangütésű, önéletrajzi prózai írások csatlakoznak a dokumentumokhoz. A szülővidék, a falu történetéről, nevének eredetéről, a család származásáról szólnak. Majd a családi krónika olyan fejezetei következnek, amelyekről emléknyomokat maga is őrizhet a szerző: a második világháborúról, a németek, az oroszok bejöveteléről. A történetek tanúsága szerint Bertók Lászlót olyan közösség bocsátotta útjára, amelynek zárt rendje, kikristályosodott egyedi kultúrája volt. Itt esemény volt egy kisborjú születése is. A rendkívülisége családot, rokont, ismerőst, jóakarók egész csapatát tartotta izgalomban. Baj ért valakit? A vajákos asszony is elővette minden tudományát. Itt mágikus erőre kaphatott egy kötéldarab is akár. A generációról generációra hagyományozott szólások, közmondások, névtelen bölcsektől eredeztethető aforizmák, szentenciák élettapasztalat-kincse segítette az elbizonytalanodót. Ahogyan az író állapítja meg: „A megfelelő helyen és időben kimondott életbölcsességek nemeseik neveltek s eligazítottak, a világhoz és a nagy szellemekhez kapcsolták a jelenlévőket, hanem mindig valami vidámságot, erőt, kedélyt, jó érzést, reményt sugároztak, tehát könnyebbé tették az életet. Lám, van rá ige. Megvan a megfelelő mondat. A szalmaszál, amiben meg lehet kapaszkodni.”

Ebből érthető meg talán az is, hogyan lehetett kibírnia a megaláztatást. S hogy miért nem igyekezett menekülni, mikor lehetett? Miért maradt meg ott, ahová született? A fentiek fényétől világosodik meg a mélyebb értelme a kérdésre írott válaszának is: „Voltam csak, mint a fa, mint a fűszál, ami oda van nőve a földhöz.”

24