Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 11. szám - Karátson Endre: Zuhanunk leninelvtárshoz
- Én csak kárörvendeztem, de honnan az ördögből tudtam volna azonosítani? - tette fel leninelvtárs az újságíróknak a kérdést, amelyre pusztán tisztelettel teljes csend formájában kapott választ. — Hát akkor folytatom. - folytatta. — Egyszercsak látom, hogy nyílik a játékterem ajtaja, s egy fekete szőrös kéz kráglijánál fogva kipenderít egy fiúcskát. Ez bömbölve követeli, hogy eresszék vissza. —Jesszusom, a Misiké! De Misiké nem örül a feléje rohanó háztartásbelinek. Csöpp öklével önfejűén veri az ajtót. Belülről legalább ennyire makacs és erősen sátáni hang harsog; — Nem. Misiké elájul. A háztartásbeli magán kívül felkapja és nem engedi hozzá a kékzakóst, aki interjú céljából fel akarja éleszteni. A kékzakós arcára kiülő szorongás csupán akkor enged fel, amikor az interjút sikerült megcsinálnia a következő, a kinti sokaság láttára ugyancsak cirkuszoló gyerekkel. Ez egy kislány. Mártika.- Azt játszottuk H. B. bácsival, hogy jók vagyunk, különben zuhanunk lenin- elvtárshoz. Akkor esett le az érme, - magyarázta leninelvtárs az újságíróknak. - Akkor esett le hozzám, mikor belémrémlett, hogy Eschéknél szokás az én mélységemet nevelési célokra felidézni. De kiderült az is, mennyire megérdemelte Esch Egon a fenyegetést, mekkora törvényszegő volt ő, aki a legkörmönfontabban visszaélt a fenyegetéssel. Úgy nézte Misiké, majd Mártika, sőt hamarosan Joci- ka, Gabika, Zsuzsika, Ferike, Öcsiké, Pucika, Nyuszika valamint a többi ártatlan csöppség, akit az a sötét és megátalkodott alak kidobott az ajtón, eltekintve Robikától, Macától, Babitól, Kuksitói, Jocótól és Cumitól, akik jók maradtak az utolsó percig, szóval úgy néztek ezek az életveszélyből szabaduló drágaságok az ő életükért reszkető sokaságra, mint egy sokszáz főből összeverődött leninelv- társra. Mint egy tényleges életveszélyre. Nagyratágult szemükben kiült az irtó- zat a mozgósítás láttán, mely egyetlen csődületes keretbe fogta édes szüleiket, a rendőr bácsikat és néniket, a tűzoltó bácsikat, a mentő bácsikat és néniket, a pap bácsikat, a küldött bácsikat és néniket, akik egyéb hatóságokat, érdekképviseleti szerveket, a köztisztaságot és a közétkeztetést képviselték, beleértve két, konkurens temetkezési vállalkozót, egy fekete bácsit, meg egy bakacsin nénit. A kékzakós televíziós bácsit is borzadva nézték. Hát hogyne gyűlölték volna az idegfeszültség keresztjére feszített hozzátartozók, bámészkodók és egyéb érdekeltek az elvetemedett H. B.-t azért is, mert bezárta az apróságokat, azért is, mert kizárta őket. És hogyne hallattam volna én hiéna hahotát, és hogyne verdestem volna a szalmazsákhoz kicsinyke, leninelvtársi testemet az örömtől, hogy ezúttal hozzám méltó megátalkodottal van dolgom. Aki a törvényt úgy szegte meg, hogy ettől a törvény énhasadásos lett, a társadalom pedig kétértelműen, de egyhangúan gyűlölködő. Kiültem a társadalom arcára. És teljesen meggyőzően üldögéltem ottan szakadt srimlis, leninelvtársi sapkában, leninelvtársi tatárszemmel és mefisztói szemöldökkel, a kecskeszakállal felérő, lenini férfidísszel. Stábom szerteszéjjel a vájatokbán magán kívül rajongott. Amennyire a metró dübörgése, a csatorna locsogása és a képernyő kékzakósának ágálása mellett hivatkozásaikat értettem, ezt a H. B.-t a legmagasabbra taksálták. Többre, mint az autópályán, menetiránnyal szemben hizlalt sertéseket szállító kamio15
