Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Bela Duranci: Penovác Endre tájrajzai
Bela Duranci Penovác Endre tájrajzai A X JL vajdasági képzőművészek középnemzedékéhez tartozó Penovác Endre 1956- ban született Tornyoson, oklevelet az újvidéki Művészeti Akadémián szerzett. Penovác Endre, aki többek között egyszerűségükben is végtelenül szuggesztív és hiteles bácskai tájrajzaival hívja fel művészetére a szakma elismerését és a közönség érdeklődő figyelmét, nem szégyell a sokszor megcsúfolt „helyi színek” jegyében alkotni, ellenkezőleg, sajátos ábrázolással frissíti ezt fel, tovább viszi így a háború utáni vajdasági művésztelepek szenvedélyes, lendületes költői expresszionizmusát. Azzal a megkülönböztető különbséggel, hogy a tér megformálásakor az ösztönök és gesztusok sziporkázó színjátékával szemben ő a szerkesztés, a rend és fegyelem szigorúan ellenőrzött formakészletét állítja. Indulásától kezdve saját útját járja azzal a meggyőződéssel, hogy a „hazai terepen való maradás” nem elszigetelődést jelent, hanem az autentikus kreativitás lehetőségét nyújtja. Az alkotás, ha értékes, hiteles és egyéni jegyekkel bővelkedik, mindig sikerül felülemelkednie a helyhez kötöttségen, legyőznie a lokális kötöttségeket. Penovác tájrajzai a szülőfalu, közép-bácskai Tornyos és a hullámzó topolyai dombok tavaszaira és teleire való visszaemlékezés világát tálja elénk. így folytatódik Penovác Endre művészetében a topolyai művésztelepnek a hely, a vidék, a táj iránti elkötelezettsége. Penovác Endre jó érzékkel ismeri azonban fel azt a veszélyt, amely a szülőföldet ábrázoló, bemutató képzőművészre leselkedik, hogy művei óhatatlanul érzelmesek lesznek, s ettől a veszélytől azzal menekül, hogy konstruktivista módon a felületet egymással egyensúlyban levő részekre bontja. Fegyelmezetten kezeli a ceruzát, akárcsak az akvarell szeszélyes játékát vagy az olajat. Látványképei rendre kristálytiszták, s a síkság sajátos ábrázolásának tekinthetők. Tájképeinek egy csoportját, a ceruzával hideg jeges fényűre „ingerelt” munkák fehérségét a jól ismert vidék, az ismerős táj, a jéggé fagyott végtelen síkság képeiként éljük át. Rajzain a szürke égbolt függönyként hull alá. A másik képcsoport, a „tetszőleges firkák” vonalai alatt pedig a táj nyugalmára és ezt a nyugalmat megbontó belső feszültségre ismerünk. Nyilvánvaló, hogy Penovác Endre a síkság szokványos ábrázolásával szembefordulva saját jelrendszerének meggyőző erejével szól hozzánk, egyedi jelrendszerrel dolgozik, ér el meggyőző hatást. A táj, amit rajzain látunk, s amit annyira jól ismerünk, egyszerre nagyon ismerős és idegen, mindennapi és általános. A művész a helyi színek elkötelezettje és ugyanakkor egy végsőkig letisztult világot ábrázol. Tájrajzai a bácskai táj nyugalma alatt érzékeltetik a táj ellentmondásoktól mozgalmas feszültségét is. Penovác Endre tájképeiről és tájrajzairól hiányzik az ember, de lába nyomát, tekintetét, lélegzetvételét érezzük, magunk előtt látjuk azt a bácskai embert, aki erre a földre lép, hogy birtokba vegye vagy távozik róla, beismerve így vereségét, hogy a birtokbavétel nem sikerült. Fordította: Náray Éva 96
