Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1. szám - Dobozi Eszter: „Megfeszülés és feltámadás” (Balla Zsófia új kötetéről)
Néhány pillanatra kilépsz. Kint félhomály, szemhéjszín idő. És visszafordulsz. Bent tekintsz magadra.” Önnön tárgya a vizsgálódónak az önértelmezés, a megnevezés műveletében: „Ki térválasztó szóban Ön-Maga marad szólíttatván, s a szólító is, egyedül, kihűlő gesztusába zárul, lesz 2. személy, sohasem első, egy-én másra ön-zés pecsétjét ütve maga is tárgy csak.” (Második személy) Máskor ez a te lesz a közvetlenség előhívója, a közvetítő elem, a köztes személy az első és a harmadik között: „Kézhídon énalany - őtárgy között” (Második személy). Az Egy pohár fű című gyűjtemény szerzője is hol az önboncolásnak, az önkorrekciónak szüntelen terhe alatt dolgozik, hol pedig én és te kontaktusának intimitásával, bensősé- gességével írja költeményeit. Olykor viszont mint külső, idegen tekintet vetül önmagára a vers alanyának figyelme: „Füstöl a drót, elég a fésű a hajadban. Ide-oda lépsz, matatsz, hátadon vastag bekecs, csupa öltözék, burok.” (Mikor a konyhában) Olykor meg, kit a második személy jelöl, alteregója az énnek (Emlékünnepély), majd kiegészítője, partnere a megidézett léthelyzetekben. Ő az, aki a szemérmesen megverselt érzelmek méltó/méltatlan elhalmozottja: „Magad, ha bekeríted Félelmed kiteríted Óvatosan szeretlek Szívem mélyére vetlek” (Spirál) Én és te viszonylatában itt-ott fel-feltűn- nek a manapság oly ritkán hangzó imperati- vusok, tiltások is: „Fogózz az ajtófélfába fogózz pici megtört anyádba fújj szürke szétsírt hajába ó ne hagyd megdögösíteni gyászod ne indulókat ne a marsot ne a vonító számonkérést ne a bosszút, ne a pallost” (Emlékünnepély) így lesz a Bállá Zsófía-vers egészen és közvetlenül személyes, másokétól parányit szenvedélyesebb a hangja. Alaphelyzetei a lét sűrített, jelenléttel felfokozottan telített pillanatai. Belőlük bomlanak ki a meditáció, az önszuggesztió féldialógusai (ahol csak az egyik fél szólama hallszik), ezzel magyarázható meg szövegeinek monologikus jellege. A költő szemléleti horizontja alapvetően a mindennapi ember személyes létének határain húzódik. Mindez korántsem jelenti azonban azt, hogy Bállá Zsófia költészete kizárólag önérdekű, versvilága egynemű és önkörébe záruló volna. Ha sajátos versnyelvének áttételein át is, de szinte tapintható- vá válik az erdélyiség levegője, az ottani lét meghatározottságainak, a sorsnak, a történelem szokványosnál nagyobb terheinek súlyával. Bállá Zsófia versében majd mindig tél van, hó és fagy, az ő költeményeiben mindig fázik valaki, vagy épp meg nem fagy. S egész kötetében is túl sok a könyörtelenül fájó emlék, túl sok a fojtott suttogás, túl sok a gyász. Itt a játék is — Szilágyi Domokossal szólva - „holt-súlyossá komolyodik”. Mint a Verssor című művében is. Ahogyan a sor szóval — mint valamely összetett szó előtagjával -játszik, s az így előállított alakulatokat két csoportba rendezi (s lesz egyik a férfi-lét sora, a másik a női), a szociológiai leírás pontosságával rakódik össze előttünk: mit is jelenthet a határon túlra szakadtak sorsát, mindennapjait élni. íme a nő létmódját jellemző sorokból egy szakasz: „Tejsor / Túrósor / Hússor / Tojássor / Margarinsor / Csirkesor / Vécépapírsor / Mosóporsor.. Miként a hozzá csatlakozó ironikus látásmód, a játék is a szorongattatott lény végső összeszedettsége, amely nélkül nincs sem felül-, sem fennmaradás. A humor, az irónia, a játék képességére pedig fölöttébb szüksége van a versekben gondolkodónak, minthogy pillantása olyan világra esik, amely túl van már forradalmakon, megváltáson, az újrateremtés ígéretén. S minden, ami a kereső, figyelő szem elé tolul az ellopott forradalom utáni tájékból, arra int, hogy utána vagyunk már mindannak, ami remény volt, hit volt, vágyakozás volt: „Most már örökre Jelen vakító fény, a Dél, vakító látvány roncsolja szemünk? Most már örökre nézni kell ezt a tülekvő, zavart bagázst? Még nem hulltak le mind a zászlaink, de tépetten lógnak, akár a kabát egy tömegtüntetés után; és egyre több alkalom van, hogy vertek legyünk, 92
