Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10. szám - Harkai Vass Éva: Közép-kelet európai requiem (Jung Károly költészetéről)

tamodik.” 2 Az avantgárd lázának csillapodását követően a későbbi kritika is higgadtabban tudja majd felmérni e költőiség esztétikai hozadékát - túlkapásaival s a versnyelvet felszabadító, előremutató jegyeivel egyaránt. Az induló Jung-költészet olvasói befogadásához sokkalta meggyőzőbb fogódzót nyújt Utasi Csaba e lírát mintegy tíz évnyi időtávlatból mérlegelő kritikája, valamint Csányi Erzsébet Jung egész eddigi költői pályáját elemző tanulmánya. Utasi Csaba az e költészetben érvényre jutó, a későbbiekben majd „a gyors kiégés” veszélyével is szembenézni tudó „örömös alkotókedv”-re irányítja a figyelmet3, Csányi Erzsébet pedig „a Kassák-féle avantgárd élethabzsolás testre szabott darabjait” 4 véli felfedezni a költő két szabad versében.

Az út további járhatóságáról és jár hatatlanságáról azonban, alig két évre rá, maga a költő vonta le a tanulságokat: Leng című második verseskötete (1970) már a költői (hangiváltás lenyomata. Hanghordozásukban lehalkulnak, nyelviségükben letisztulnak, áramlásukban megtorpannak e kötet költeményei. A nyelv burjánzásának helyébe egyféle lecsupaszított rácsszerkezet lép, mely e költészet grammatikájában egyszavas, igehiányos, állapotjelölő szikár mondatokban ölt formát. Az akció, a mozgás helyébe lépő állapotszerűséget jól szemlélteti a verseskötet legmegterheltebb igéje, a leng. A szó a kötetnek s első ciklusának is címadója, az azonos című költemény pedig a szikár versmondatok bevezetője - e költői állomás programverse. Az első kötet szózuhatagainak helyébe most a szikárság poétikája lép, a hangsúlyozott, önéletrajzi mozzanatait versbe emelő lírai én helyébe pedig egyféle elidegenítő technika. A vers tere is s a vidék is, amelyet egy-egy költemény bejár, kietlen: „Lénynek semmi nyoma. / Gyanús lábnyomok.” (Part); s ha a lírai én (a kötet későbbi költeményeiben) egyáltalán megmutatkozik is, csak azért teszi, hogy szemléljen, megfigyeljen, rögzítse a látványt. Mert a hangsúly a maga redu- káltságában megmutatkozó látványra kerül immár - a látványra, mely absztrakt térben és időben nyeri el dimenzióit. A tér egyben az önreflexivitás tere is: „A táj rendhagyó szintaxis”, hol „A szó alján nehéz kövek” (Leng). Az ugyanebben a versben megjelenő „korban idegen tárgy” pedig a későbbi Jung-lírában lesz meghatározó képzetkörré. A táj s a nyelv kopársága s a hidegség üzen most a Jung-versekből, s e minőségeket a versanyag domináns szava, a kő reprezentálja. „Atlengeni / Két hideg csúcson, / Mely összenéz” - fogalmazza meg a költő alapvető élményét az Atlengeni című vers sommás zárlatában. A dermed, a lehull s a velük rokon, történésre s nem cselekvésre irányuló igék összhangzattanából áll össze e költői világ állapotszerűsége, dermedt mozdulatlansága. A látvány szikárságához a versnyelv szikársága járul, s a konstruktivista látás következtében e Jung-versek metszetszerűségükkel hívják fel magukra a figyelmet: „Egyszó világok, mint egykristály-halmazok, / Magányos csatornán szél-üzenet” (Kísérleti metszet). A mozdulat a pilla- natnyiság, a „kilőtt mozdulat”, a „hulló állapot” jegyében hat: „Egyetlen meredek ívben / Kiröppen egy tárgy” (Part).

A kötet második ciklusában már fokozottan tapasztalhatóvá lesz, hogy Jung első költői korszakának tobzódó, életes részleteivel szemben most a hiány ad jelt magáról. A „magad helyett riasztó hiány” „csonka harmóniá”-ját járják be a versek, s bennük nemcsak a tér, az idő is elvont minőségként mutatkozik meg. „A jelentől megfosztott időben / de az összes grammatikai idők / Egy összevont időben” 2. Balogh István: Mementó 2. Új Symposion, 3-40., 15.

3. Utasi Csaba: A kérges, egybeállt idő felfejtése. In: Vonulni ha illőn. Forum, Újvidék, 182., 95., 66.

4. Csányi Erzsébet: Az arckép iktatása (Jung Károly költészetéről). Tiszatáj, 1994. 1., 69.

53