Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10. szám - Juhász Erzsébet: Úttalan utaim

elvégre tudtommal szabad ország voltunk. Politikusabb változatban: fölszabadultunk a kommunista diktatúra alól? Hisz ugyanazok a kommunisták bitorolják a hatalmat ma is. Mitől szabadulhattunk hát föl? Méghozzá így suttyomban, minden különösebb csinnadratta bum-bum-bum nélkül? Mert hogy nem a lélek felszabadulásáról nevezik el az utcákat, az holtbiztos, s egyébként is a fel- szabadulás szöges ellentétét: a megaláztatást és megnyomorítottságot tapasztalhatjuk csak, napról napra erőteljesebben. Feladtam a játszmát. Egyetlen lehetséges válasz létezik csupán: utcám felszabadult Jugoszláviától, hogy kis-Jugoszlávia részévé lehessen. Úgy látszik, ez volt, negyvenvalahány éve titkolt, de legizzóbb vágya. Végre sikerült neki. Erről ad hírt ebbe az új utcanévbe is beleaplikált diadal.

Vakságomból eredőleg az igazi gond tehát, hogy sehol sem tudok biztonsággal jámi-kelni, sem városomban, sem gyerekkorom helyszínén, sem az ismerős közelebbi vagy távolabbi helyeken. S itt olyan városokra kell gondolni, ahol valamiféle elintéznivalóm adódik vagy adódna. Vannak még emlékeim turista útjaimról. Firenzében, Veronában vagy Amsterdamban valaha soha sem gyötört az eltévedés félelme, nyilván, mert csak a szálláshelyemet kerestem, ha esetleg eltévedtem, de itt, hol életem zajlik, egész másként esik a járás.

Minderről talán hitelesebben szólhatok, ha a rémület közegébe teszem át mondandómat. Danyi Magdolna egyik borzongatóan szép versének részletével indítanám e kis (tévelygés) történetet:

,J\z éjjel a hídon részeg árusokat láttunk táncolni kosaraik fölött, hogy jöttünk hazafelé kis csoportba verődve, magunk is pityókásan a kora téli fagytól. És az italtól is.”

Igen, jöttünk éppen hazafelé, mindenki mondta a magáét, mindenki nagyokat nevetett, de ebből a látszólagos hangzavarból mégis pontosan kihallatszott a szótértés emlekedett derűje, s igazi, elementáris összhangja. S ilyen alkalmakkor az égvilágon minden elmondható, mert mindent áthat a kölcsönös figyelem kivételes atmoszférája. Pontosan emlékszem, hogy én éppen arról meséltem, hogy nálunk otthon igen gyakran használjuk az érvényben lévő politikai frazeológia leggyakoribb szavát, csak épp ellentétes jelentéssel. S példákat soroltam máris: ha valamelyikünk eltör egy poharat, rossz jegyet kap, ellopják a pénzét, több órahosszás várakozás után közlik vele a bankban, hogy nincs több pénz, elveszik az áramot, egy hétig nincs víz, letámadják az utcán, elveszik a karóráját (mert más elszednivalót nem találnak nála), de ezt megelőzően kegyetlenül összeverik, felhasítják a fejbőrét, beverik az orrát, akkor minderre egyetlen megfelelő kifejezés létezik, az hogy: győztünk!

Éreztem, ahogy ereimben szétárad az együtt-nevetés nyomán fakadó jóérzés. Valaki más vette át a szót, majd megint valaki más, csupa zsongás voltunk és csupa szárnyalás. Csakazértis! Egyszerre csak arra leszek figyelmes, hogy noha az imént már hajnalodott, most egyszeriben mintha fordulna vissza az idő az éjszakába. Már vaksötét van, az orrunkig sem látni. De még mindig csupa zsongás, szárnyaló hahotázás és eufórikus kiabálás az egész kis csapat. Aztán egy32