Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10. szám - Németh István: A gazdátlan kutya ugatása

- még egy utolsó kísérletet tett, hogy üzenjen - üvöltsön - neki, a volt gazdájának. Vajon meghallja ezt a süket világűrt betöltő üvöltést? Egyáltalán meghallja valaki? Vagy ugatni akkor is kell, ha senki se hallja?

Aztán, amilyen hirtelen felüvöltött, oly hirtelen el is hallgatott. Vakkantott ugyan még egyet-kettőt, majd visszatelepedett a kopott, sáros lábtörlőre. A társai is elhallgattak. A telihold már magasan a házak fölött vigyorgott.

Didergő hálaérzettel folytattam esti sétámat. Jól van, kiskutyám. És mint annyiszor mostanában, eluralkodott rajtam az öregedő emberek ellágyulása, az önsajnálat.

Mert te magad is egy vak, süket éjszakába ugató gazdátlan kutya vagy. Végre ráébredtél, hogy ugatásod teljesen fölösleges, értelmetlen, hiábavaló, nevetséges és szánalmas. Elhagyott a gazdád, ha egyáltalán volt, s hazád sincs már, amelyet betöltene rekedt vonításod.

25