Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Németh István: A gazdátlan kutya ugatása
Németh István A gazdátlan kutya ugatása KJ zokásos esti sétámra indulok. A feleségem utánam szól: mászkálj csak, majd beléd eresztenek egy sorozatot! Valamelyik este az utcasarkon csakugyan leterített egy gyanútlan sétálgatót egy eltévedt géppisztolygolyó. Tegnapelőtt meg a velünk szemben lévő házban, a saját lakásában öltek meg egy fiatalembert. Az éjszakai géppisztolysorozatokra már össze se rezzenünk. Nyugodtan indulok hát szokásos esti sétámra. Az est is nyugodt, csendes, csak itt-ott látni egy-egy magános bámészkodót a kivilágított kirakatok előtt. Megkerülöm a házunkat s arra veszem az utamat, amerre nappal is őgyelegni szoktam. Minden cél nélkül való őgyelgés ez, de azért ösztönösen is ügyel a sétálgató, hogy el ne bitangoljon megszokott, már-már saját felségterületeként kezelt körzetéből. Mint valami gazdátlan kutya. Megfigyeltem, hogy a kivert, gazdátlan kutya is kijelöli saját felségterületét, ahol kivertségében is otthonosan mozog; akkor válik véglegesen boldogtalanná, elveszetté, amikor innen is elűzik, elmarják. Eddig csak gazdátlan volt, de volt hazája; most már senkije, semmije se maradt. Most válik igazán csavargóvá. Csavargóvá, aki messzire elkerüli azokat, akik hűtlen gazdájára emlékeztetik. Átvágva az úton a fény felé tartok, a kivilágított kirakatok felé, ahol nemcsak minden kirakatot ismerek már külön-külön, de a házfalak repedéseit is, a levált vakolatfoltokat, a járda gödreit-göbjeit, mindent. Természetesen ismerem akis fekete korcsot, azt a rokonszenves, barátságosan mérges kutyust is, aki az utóbbi időben szakállat eresztett, talán hogy egy kicsit nagyobb legyen a tekintélye. Jóideje itt tanyázik ez a kedves fekete kutya, a környékbeliek is rég megszokták, talán meg is szerették. Ugatását nem veszik komolyan, a gyerekek sem félnek tőle, aki csak ismeri, mindenki tudja róla, hogy ez a kutya folyton ugat, de nem bánt, nem harap. Tulajdonképpen nem is a környékbelieket ugatja, hanem azokat a járókelőket, akik a város más részéről tévednek ide, dehát azokat illik és köteles is megugatnia. Valaha ennek a kutyának is lehetett gazdája, mint minden rendes kutyának, dehát egy szép napon elbitangolt a gazdájától, vagy ami valószínűbb, a gazdi bitangolt el a kutyájától. Mostanában egyre több az ilyen gazdi, tele van a város gazdátlan ebekkel. Falkákba verődve vonulnak végig a városon, míg el nem éri őket minden gazdátlan kutya réme, a sintér. A szóban forgó kutyus még csak a gazdáját vesztette el, de nem az „udvarát” is, azt a felségterületet, amiről azt hiszi, hogy egyedül az övé. Tehát nem vadult még el, mint a csoportba verődő kóborkutyák, akik helyüket nem találva, illetve helyüket elveszítve céltalanul, szabadon kóborolnak, miközben visszavedlenek azzá, akik távoli őseik voltak, ordasokká. Ennek a megszakállasodott, már-már magas öntudattal bíró kutyusnak még vannak céljai, föladatai, ezeket a föladatokat derekasan, büszkén ellátja, éberen figyeli és jelzi, ha idegen téved az üzle23
