Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Herceg János: Visszanéző
*** A megalkuvás, a nemzeti érzület, illetve a nemzetiséghez tartozás nyílt, vagy csupán látszólagos megtagadása együtt járt a megszólalással, a lenézéssel, ismertebb személynél a megbélyegzéssel. S eközben kisebb-nagyobb mértékben mindenki megalkudott, aki élni s boldogulni akart. Most is „gyászmagyaroknak” nevezték, mint a negyvennyolcas szabadságharc után azt, aki hivatalt vállalt, de egyre halkabban már. Aki benne volt valamilyen állami vagy városi állásban, hallgatott. Aki kívül volt, igyekezett bejutni. S amilyen bizonytalan volt a bennlevők helyzete, úgy maradt meg a kimaradottak reménye. A Szervek, Horvátok és Szlovének királyságának új államában ugyanis gyakran változtak a hatalom hordozói. Az 1920-ban kiadott Obznana, amely feloszlatta a kommunista pártot, képviselőit letartóztatta, székházait feldúlta, minden téren szélsőséges nemzeti propagandát fejtett ki. És megindult a pártok között a versengés a nagyszerb nacionabzmus minél eredményesebb és látványosabb alkalmazásáért. Radikálisok és demokraták, fóldművespártiak meg ifjúradikálisok egymást váltották a kormánykeréknél, s minden ilyen változás lehatolt a legmélyebb szintig. Minisztertől kezdve szolgabírón át az utolsó falusi írnokig és kisbíróig, mindenkinek távoznia kellett. A hatalomra került pártnak és mozgalomnak megvoltak a maga mezei hadai, akiknek kenyeret kellett adni, meg tekintélyt hozzá, ha már oly kitartóan tolták a hatalomra került párt frissen festett szekerét. A közszolgálatból kiesett emberek között ott voltak azok a lojális nemzetiségiek is, akiket lojalitásuk miatt megszóltak, úgyhogy most már nem volt közöttük semmi különbség. Legföljebb a káröröm diadalmaskodott, az se sokáig. Meg hát a kisembereket a baj is összehozza. A történelmi változásokat lassan megszokott bácskai nép most is egymásra talált, s míg az egyedül üdvözítő nacionalizmus kürtjeit mások fújták, hangosabban, mint elődeik, az elégedetlenek úgy boldogultak, ahogy tudtak és ahogy lehetett. A pártok persze korántsem voltak egymással szemben ilyen elnézőek. Késhegyig menő harcot folytattak, módszert és eszközt nem válogatva, s ezek között kellett volna megtalálni helyüket a nemzetiségi pártoknak, így a Magyar Pártnak is. Lenn a terepen, tartományi szinten ez még ment is valahogy, mert a Belgrádból csak „prékóiak” voltak még az itteni szerbek is. A BBB - Bácska-Bá- nát-Baranya - ügyosztály, majd a tartománygyűlés - vagyis a szűkebb haza - a nemzetiségi bajok orvoslására még csak adott volna némi alkalmat. Minden másban, ami állami volt, így iskolaügyekben is már csak végrehajtó közeg volt. A Magyar Párt megszűnése, majd az 1929. október 3-án kiadott törvény, amely az országot bánságokra osztotta, nyílt diktatúrájával mindent illuzórikussá tett, ami bácskai, „prékói” volt. Magyar Párt meg már nem is létezett. Mert 1927-ben az országos választásokra a demokratákkal egyezett meg, hosz- szas alkudozás után, mivel előzőleg a radikálisokkal tárgyalt. A zombori kerület, amelyhez a baranyai batinai járás is tartozott, két magyar képviselőjelölttel indult. A radikálisok csak egyet kínáltak. De mint a történelem folyamán any- nyiszor, a magyarok most is rossz lóra játszottak, a radikálisok győztek és így a magyarok mandátum nélkül maradtak. A velejáró keserűség hozta vissza újra a megbélyegző szót: „gyászmagyarok”. Állítólag ugyanis épp a magyar választók segítették mandátumhoz a radikálisokat, mert a Magyar Párt megállapodását figyelmen kívül hagyva szavaztak. 6
