Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Tarján Tamás: A sötétségről való tudás (Bodor Ádám: Vissza a fülesbagolyhoz)

Bár a kiadó műhelytitkaiba nem láthatunk bele, valószínűleg a Jelenkor is a sorakozó Smisíra-epizódok elementáris hatására, vagy a kész regénytől delejezve bocsátotta közre a Válogatott elbeszélések gyűjteményét. Vagyis a nagyszerű Sinistra körzet tavalyi első megjelentetésével mintegy hívta, s előzte a Vissza a fülesbagolyhoz tomuszát, majd az idei második edícióval követte, egészében pedig „körbevette”, magába ölelte azt. A címadó novella, mely a könyvben záró helyen áll, össze is köt a Sinistrával, hiszen a körzetben játszódik, ismerős figurákat léptet föl stb. A regény olyan horderejű munka, hogy most már óhatatlanul ebből az irányból tekintünk a kisepikára. A Sinistrakörzettől megrendülve Nádor Tamás azt írta a Könyvvilág 1992. márciusi számában, szép látomást látva, hogy „Egy forró kályhához hajolva Iszaak Babel, Gabriel García Marquez és Bodor Adám kortyolja kietlen időnk vérveres forralt borát.” Ez a kép — névtelen szereplőkkel és gatyaszaggatóbb itallal — a Bodor-novellák egyik gyakori, szótlan, rejtelmesen tiszta szituációja. A névsorhoz más esszéisták — például Győrffy Miklós — Franz Kafkát és az egypercesek Örkény Istvánét vették hozzá. Magunk Danilo Kist, Milorad Pavicot említenénk, további kályhakörüliként. Anélkül persze, hogy e kis csoport tagjai ténylegesen és lényegesen rokonulnának egymással. Csupán arról van szó, hogy az üdvözült írókban akadhat egy-két közös vonás, éppen azért, mert üdvözültek. Olyan is lehet köztük, elevenek és holtak közt, aki tisztes távolból szemléli a veresborozókat. Mondjuk Bohumil Hrabal, kezében egy krigli sörrel.

Az erdélyi magyar irodalomkritika szinte az első kötettől (A tanú, 1969) a legjelentékenyebb írók közt tudta Bodor Adámot, noha az elismerés igazi felsőfokait még az ún. második Forrás-nemzedék soraiban sem neki tartogatta. Magyar- országra történt áttelepülését követően Bodor 1985-ben Az Eufrátesz Babilonnál című novellaválogatásával aratott osztatlan sikert, ezt nevezte Bor Ambrus „nagyon sűrű, sokrétű, nagyon karakteres mű”-nek a Magyar Nemzetben, ekkor mondta ki Mező Ferenc a Mozgó Világban a szerzőről: „Csöndben lett nagy író, szinte észrevétlenül.” E kötet — az első publikációkhoz képest részben „át- és visszadolgozott” - írásai majdnem azonosan benne vannak a Fülesbagolyban. A könyv másik felét a régi termés további, most ismét fölvállalt darabjai teszik ki, ám még így sem kevés azoknak a „félperceseknek”, karcolatoknak a száma, melyeket jobb lett volna nem kihagyni.

A Vissza a fülesbagolyhoz elemzést zengő kritikusi kórust érdemelne - csakhogy „túl közel van” a Sinistra fojtóan nagyszerű pillanatához (és: a művek sokadszor látnak napvilágot). Az Eufrátesz Babilonnál azért nem kapott még nagyobb figyelmet, mert még távoli volt tőle a Sinistra. A Bodor-recepció azonban már akkor is legtöbb értékével és hiányosságával együtt fedte föl magát. A legtanulságosabb Győrffy Miklós vélekedése volt (mely már az 1992-es Új magyar prózaszemle című kötetében is olvasható). Ő óvott a novellák „dekódolásától”, esetleges szimbolikájának firtatásától, állítván: „Bodornál általában nincs jelképes tartalom, nincs megfejtendő titok”, vagyis az értelmező „belelátás” csak sokértelmű, öncélú szépségétől fosztaná meg” az álomszerű novellákat (Győrffynél konkrétan a remekül megfejtett „örmény novellát”, A Zangezum hegységet). A homály e dilemmája az idők során nem oszlott, az „érthetetlenség”, a kétségtelen „nehezen érthetőség” változatlanul körüllengi az író roppant konkrét, kartografíkusan precíz, a tömörségben is részletező elbeszéléseit. Valóban kulcskérdés lesz, rejlik-e mélyükön „titok”? Elfogadható tehát, hogy Győrffy a viszonylagos érthetetlenség ellenére fogalmazza meg pozitív véleményét. Annál inkább, mert előrebocsátja az alaptételt: ezek a novellák „kísértetiesen pontosak, világosak, egyértelműek. Azt jelentik, ami le van írva bennük, és ha ez a jelentés rejtélyes, szorongató, lidérces,

79