Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (III. rész - Fordította Szenyán Erzsébet)

Élt - nem élt ebben az élet és halál közötti állapotban, az őrületnek ebben a purgatóriumában. Akik látogatták, mondják, hogy egyre fáradtabb volt. Meggörnyedt, lefogyott, megfeketedett. Néha billegtette ujjait az asztalon, hangtalanul, mert az asztal nem adott hangot. Nyugodt volt és mindig komoly.

1935-ben halt meg: csak húsz év múlva zuhant a szakadékba, amelytől egykor megmentette őt a tanítványa, az isztambuli szultán lánya.

A Matenadaranban láthatók az örmények ősi könyvei. Kétszeresen is hozzáférhetetlenek a számomra: üvegezett tárlókban sorakoznak, és olvasni sem tudom őket. Kérdem Vanyiktól, hogy ő érti-e a könyveket. Igen is, meg nem is, mert a betűket el tudja olvasni, de a szavak értelmét nem fogja föl. Az ábécé tizenöt évszázada ugyanaz, a nyelv azonban megváltozott. Az örmények úgy zarándokolnak a Matenadaranba, mint a muzulmánok Mekkába. Itt ér véget a zarándokút- juk, meghatódva, elfogódottan nézik a könyveket. Az örmények történelmében a könyv nemzeti relikvia volt. Az idegenvezetőnőm (milyen szép!) félig suttogva meséli, hogy az itt látható kéziratok közül nem egyet emberi élet árán sikerült csak megmenteni. Vannak itt vérfoltos lapok is. Vannak olyan könyvek, amelyeket éveken át földben, sziklahasadékokban rejtegettek. Az örmények úgy ásták el a könyveiket, mint szétvert seregek a zászlóikét. Minden gond nélkül megtalálták őket: a rejtekhely titkát nemzedékről nemzedékre örökítették át.

Az a nép, amelyiknek nincs államisága, a szimbólumokban keres menedéket. A szimbólum védelme az ilyen nép számára olyan fontos, mint a határok védelme. A szimbólum kultusza a haza kultuszának formáját veszi föl. A hazafiség kifejezésévé válik. Nem mintha az örményeknek nem lett volna valaha államuk. Volt, de elpusztították még az ókorban. Aztán újjászületett a IX. században, de 160 év után újra elveszett — a maga régi formájában immár örökre. De nem csak az államiságról van szó. Az örményeket legalább kétezer éven át a totális pusztulás fenyegette. Még a mi századunkban is, egészen 1920-ig.

Az örmények története ezer években mérhető. A világnak azon a részén vagyunk most, amelyet az emberiség bölcsőjének szokás nevezni. Az ember létezésének legősibb nyomai közt járunk. A Razdan völgyében, nem messze Jerevántól több, mint félmillió éves kőszerszámokat találtak a régészek. Az Örményországról szóló első említés négyezer éves, de Örményország területén ekkor már — a kőbe vésett felirat szerint — „hatvan császárság” és „városok százai” voltak. Vagyis Örmény- ország a világ legősibb civilizációival egykorú. Babilon és Asszíria a szomszédai. A bibliai folyók, a Tigris és az Eufrátesz Örményország határai közt erednek.

Az örmények másként mérik az időt, mint mi. Első felosztásukat 2500 évvel ezelőtt élték át. Az ő reneszánszuk az i. u. IV. századra esik. A kereszténységet hét évszázaddal előbb vették föl, mint mi. Tíz évszázaddal előbb kezdtek írni a saját nyelvükön. De Örményország is osztozott az ókori Egyiptom, Bizánc és a sumérok jellegzetes drámájában, amelynek lényege a történelmi folytonosság hiánya. Az államiság történelmének lapjain hirtelen fölbukkanó üres fejezetek.

Nagyszerű felemelkedés, aztán lesújtó hanyatlás. Ezek, az emberiség bölcsőjében élő népek, miután nagy és monumentális civilizációt hoztak létre, mintegy kimerülve az emberfeletti erőfeszítéstől, vagy éppenséggel megroppanva az alkotott mű nagysága alatt, fokozatosan átengedték a vezetést a fiatalabb, energiáktól duzzadó, életrevaló népeknek. És színre lép Európa, aztán pedig Amerika.

Örményország minden szerencsétlenségének a fatális geopolitikai elhelyezkedés a forrása. Nézzünk a térképre, de ne felőlünk, Európa közepéből, hanem egy egészen más helyről, Ázsia déli feléről, ahogyan azok néztek Örményország felé,

54