Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Ferdinandy György: Egy befejezetlen életút ideiglenes tanulságai
idegenből érkező óhatatlanul felteszi magának a kérdést: hogyan lehetek hasznos? Mi van itt, amit csak én tudok? A magyar irodalom kincsesházába távoli világrészek életét hozták a nyugatiak. A karibi szigetvilágot, a brazil őserdőt most látja először magyar szemmel, és nem a turista, hanem az ott élő szemével az olvasó. De irodalmunk atlaszán a fehér foltok nemcsak földrajziak. Gondoljunk csak arra, hogy Aprily Lajos szép versén kívül az idegen élettársnak, a vegyes házasságok témakörének magyar nyelven milyen szegényes irodalma van! Az én Hófehérke-novelláim sem üres egzotikumok. A vén európai csavargó és a bájos szerecsenlányka szerelme nagyonis időszerű tanulságot tartogat. A másság tiszteletben tartásáról, és arról, hogy mi fán terem a türelem. Itthoni témákhoz különben sem szabad hozzányúlni annak, aki nem szenvedte meg a beleszólás jogát. Idővel sor kerül majd a mai magyar valóságra is, hiszen az idegenbe szakadt soron következő témája a hazatérés, és ebben a „package deal”- ben ugye az Óhaza is benne van. Új kötetemben, a „Francia vőlegényében, van már egy ilyen honfoglalás. De továbbra is a vadnyugat feltérképezése a lényeg, egy-egy a „Hét szűk esztendő”- höz hasonló önéletrajzi dolgozat, amelyben úgy beszélek a múltról, hogy nem hamisítom meg: nem teszem irodalommá, és nem próbálom megmagyarázni az eseményeket. Tudom, persze, hogy a magyarázatok elől nem lehet kitérni: a magyarázkodás kényszere még egy leltár szecskaszáraz tételeiben is benne van. Másrészt: aki ír, válogat. Hol kibontja, hol tömöríti az anyagot. Végső soron ebből a két műveletből áll az árulás, amit úgy hívunk: szépirodalom. De még így is, mennyi félreértés forrása példának okáért, hogy a francia, a spanyol hétköznapok krónikáját magyarul írom! Tudva, hogy minden mondat megérdemelne fél ív magyarázatot... A „Hét szűk esztendő”-ben is szépítgetés és önvád nélkül szerettem volna felsorolni az emlékeimet. Mégis, a szövegbe mindkettőből jutott. Sok más pedig kimaradt. A szeretett arcok, a csendes boldogság percei, amelyek — úgy véltem — ellaposítanák kalandjaimat. Vagy a másik véglet: a pokol mélybugyrai, amelyekre — igaz — mégcsak gondolni se lenne szabad. * * * Noteszomban három hosszabb dolgozat vázlata áll. A „Fugában” a Hófehérke-no- vellák vén csavargója visszatér a trópusról, és körbejárja gyermekeit. A folytatást nem nehéz kitalálni: Remenyik nyomán én is megpróbálom megírni a halálomat. „A Helyszínek”-ben — a „Szellemvasút” arcképcsarnoka után — a szívemnek kedves tájakat próbálom majd felidézni. Ahol csak megálltam vándorutamon. Végül predig itt van a „Mádi zsidó” vázlata, valamennyi között a legkedvesebb. A közismert anekdotát Mádon mondták el nekem, a hegyaljai borkereskedők falujában, ahol a holocaust után egyetlen zsidó család se maradt. Teszem a magamét. Tudva jól, hogy nem, nem megy a könyvek által a világ elébb, az én könyveim pedig még a legkisebbnél is kisebb porszemek. Mert hát mire jó a mellébeszélés! Hogyan nézhet ki egy író, aki három évtizedes száműzetése alatt elveszítette nemcsak társait és nemcsak a reményt, hanem még eszközeit is, a veleszületett és a tanult nyelveket! Akinek minden szó más nyelven jut az eszébe, aki már-már gondolkodni se tud, mióta hűtlenné váltak hozzá a szavak. 45
