Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Ferdinandy György: Egy befejezetlen életút ideiglenes tanulságai
Ferdinandy György Egy befejezetlen életút ideiglenes tanulságai tolsó elbeszélésében, az „Idegenében, Remenyik Zsigmond a saját halálát írja meg. Munka közben jön rá valamire, amin még ma is elálmélkodom. „Mindig elviselhető történeteket szerettem volna írni” — mondja itt — „és a tiéd távolról sem az. Hiányzik még belőle valami, hogy teljes és végleges legyen.” Az életnek ezek szerint íve lenne, nem lehet megragadni a lényeget, amíg nem kész, befejezett. Hogy mi hiányzik belőle? Néha csak a végpont. Vagy a tanulság. így vagy úgy, katarzis nélkül értelmetlen egy történet vagy egy emher élete. Hogyan szóljon ezek után magáról vagy munkásságáról az ember? Sehogyan, talán ez lenne a leghelyesebb. Ha mégis rákényszerül, (például azért, mert olyan helyen él, ahol nem jegyzik a magyar könyveket), tegye halkan és szerényen. Ne terhelje elviselhetetlen történetekkel az embereket. Ötvenes éveimet taposom, pályám kétharmadában távoli világrészeken, idegen nyelvi közegbe ékelve éltem. Megszámoltam: huszonöt kötetem jelent meg, de ebből tíz magyar prózám újraírt, francia változata. Latin-Amerikában, egykötetes pályatársaim között mindez soknak számít. A mi égövünk alatt már nem ilyen falrengető produkció tíz vékonyka kötet. A legváltozatosabb polgári foglalkozások mellett, „másodállásban” írtam őket, Nyugaton — érthető okokból - nem tartja el művelőit a magyar irodalom. A rabszolgamunkának vannak azonban előnyei is: mindig az élet sűrűjében éltem, nem fenyegetett a veszély, hogy élményanyagom elfogy vagy megkopik. Akárcsak Remenyik, a valóságot írom én is minden dolgozatomban. Minden történetem megszenvedett, szereplőim között nincsenek kitalált alakok. Az idegen valóság azonban gyakran darabokra tördeltette velem a műfajokat. Még ma se mondhatom el, hogy megtaláltam volna a helyem a világban, vagy — ami ezzel összefügg — a végleges, a letisztult hangomat. Kétszeresen befejezetlen tehát ez a mű és ez az élet, amiről az itt következőkben (jobb híján) számot adok. Hs * * Első írásom címe „A menekülő ember”, a másodiké, „Sziget a víz alatt”. 1958 telén írtam őket, huszonhárom éves voltam, fiatal házas és kőműves a dijoni pályaudvaron. „A menekülő ember” két 1956-os barát története. Utolsó mondatára ma is jól emlékezem: „Szemre egyforma vonatok viszik őket, és nagy-nagy üresség van a szívében mindkettőnek.” Ezek az első írások franciául maradtak fenn. Párizsi kiadóm könnyelműen kiadta őket, míg én — helyes érzékkel — megsemmisítettem a magyar eredetiket. A „Sziget a víz alatt” egy budapesti autóbuszkalauzról szól, „már-már ramuz-i egyszerűséggel” — írta róla szeretett tanárom, Gyergyai Albert a Nagyvilágban. 43
