Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Körmendi Lajos: Öt perc az élet

mert itthagyod a fogad. Igazuk volt. Megpróbáltam. Jött egy román kislány, egy szerelem, talán ez segített felejteni. Már ruhát, cipőt is vettünk, nem álltak mögöttünk a fegyveres őrök, szabadon közlekedtünk. Olyan életem már nem lesz, mint akkor volt. Oroszországban akkor mindent lehetett kapni. Akadt olyan ember, aki jól megszedte magát, vett vagy harminc karórát. Mi már kintről éltünk, a városból, vettünk húst, főztünk magunknak, nem kellett a lágerkoszt. Negyvenkilenc decemberében a délutáni műszakhoz lejött a váltás, azt mondták az éjszakások: még egy nap, és elindulunk haza. A lágerban mindenki mulatott, örült. Másnap már nem szálltam le a bányába. Nem reszkírozom az életemet! Hátha éppen ezen az utolsó napon történik valami? Lefertőtlenítettek, hamarosan beva- goníroztak. Mikor a Dnyeperen átértünk, bizakodtunk, mégis hazafelé hoznak, nem munkahelyváltozásról van szó. Behoztak minket Máramarosszigetig. Voltak itt jugók, románok, magyarok. Innen lehetett menni Romániába és Magyarországra, de Tito nem fogadta be a kitelepített svábokat. 1949. december 25-én hajnalban értünk Debrecenbe. Még egy napig kellett várni a papírokra. Akik Németországba akartak menni, azokat külön vették. Én is oda akartam menni édesanyám után. Sokan négy hónapja itt rostokoltak, de nem vitték őket tovább. így aztán mégis Magyarországra jelentkeztem. Kaptam papírt, húsz forintot, hideg élelmet. Vonattal jöttem Pestre, onnan Kiskőrösre, de akkor már egy csapat ember hazaért a falumba. Mi gyalog indultunk haza. Az esti harangszó éppen megszólalt, amikor beértünk a faluba. A kiskocsmánál nagy tömeg várt, hozzátartozók, ismerősök. Csókok, ölelések. De rám senki sem figyelt. Aztán odalépett egy öreg néni. Te vagy az, Franz? Én. Erre elszaladt. Kis idő múlva jött a nagynéném, nagybácsim, elvittek, otthont adtak nekem. Mikor a szülői ház felé mentem, könnyes lett a szemem. Kérdezte otthon a nagybátyám. Bogarak vannak, Franz? Nincsenek. Akkor jó. Lisiéket is kitették a házukból, most három házzal odébb laktak. Lisi még vár, mondta a nagynéném, és el akart érte szaladni. Ne menjen, majd eljön, ha akar! Másnap este átjött, a nyakamba borult. Rendben volt minden. O huszonöt éves volt, én huszonhat. Azt szerette volna, ha mindjárt összeházasodunk, de én kértem egy évet, hogy munkát kapjak, keressek valami pénzt. A bátyám meghalt, a felesége azt akarta, hogy őt vegyem el, már a gyerek miatt is. Lisi sírt. Másnap este megkértem a Lisi kezét. Összeházasodtunk. Nehezen kaptam munkát. Lisiék- nél laktunk. Apósom magyar nemzetiségűnek vallotta magát, ezért csak kitették a nagy házból egy ócskába, de nem telepítették ki. Egy évig laktunk itt, ekkor férjhez ment Lisi húga, át kellett adnunk a helyet nekik. Én már gyomorbajos voltam ekkor, s apósom molesztálta Lisit, hogy nekem külön főz. Elköltöztünk egy öregemberhez egy nagyon rossz házba. Egy évig laktunk ott, utána Lisi nagybátyjához pakoltunk, hogy ne vigyenek a házába telepeseket. Édesanyám pedig egyre írta a leveleket, hogy menjek ki Németországba. De itt volt Lisi, megszületett a fiam is, nem mehettem. Ötvenháromban az egyik este feketében találtam Lisit. Sírt. Meghalt édesanyád. Két nap és két éjjel sírtam. Szomorú idő volt. Sokszor kért a gyerek kenyeret, s mi nem adhattunk. Nagy szükségben éltünk. Ősz lett, s a nagynéném tett egy megjegyzést, hogy leszerel a fia. Fölöslegessé váltunk. A szőlőtelepre mentünk lakni, egy présházba. Egészségtelen volt a hideg beton, de nem áztunk. Egy évig itt éltünk. A szülői házat egy jugó telepes lakta, el akart menni, azt mondta, ha fizetek neki négyezer forintot, átadja nekem a házat. Kölcsönkértem. Jogtalanul jutottam a házhoz. Naponta kaptuk a felszólítást, hogy huszonnégy órán belül hagyjam el a házat, mert a rendőrséggel kilakoltatnak. Én elmentem a munkába, a feleségem elment a gyerekkel a szüleihez, bezártuk a házat. Végül mégis elkaptak, keményen megszorongattak. Egy rendőrnek szánták szolgálati lakásnak. Ment a huzavona, megunták, adtak neki egy másikat. Marad25