Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Kerék Imre: Emlékezés a régi kertre; Ének az ismeretlen madárról; Szunion (versek) Műhelynapló

zsebünk mogyoróval, / hoztunk almát, perecet.” S talán nem mellékes az sem, hogy versem témája a gyerekkoromból visszafénylő karácsonyi kántálások, betlehemezések népszokása, azoknak sajátságos fordulatait visszhangozza. („Adjonisten jó estét! / Mi vagyunk a pásztorok.” Majd,: „Szabad-e kántálni? / Kicsi király örömére / láncos bottal, sebbel-lobbal / fürge táncot járni?” stb.). S más a választott versforma is: én szabálytalan, változó szótagszámú és ritmusú verset írtam, szabálytalanul váltakozó, elszórt rímekkel; József Attila kötött, szabályos, strófánként visszatérő ritmusú költeményétől eltérően. Természetesen nem tehetek úgy, mintha lelki szemeim előtt nem lebegett volna József Attila verse is mintaként. Az is, többek között.

Legalább ennyire hatott rám azonban Csanádi Imre Karácsonyi pásztorok-ja, Nagy László Játék karácsonykor, Bella István Érdi Betlehem című versei, a gyerekkoromban hallott népi szövegek motívumkincse, fordulatai és még sok más. Kormos István szokta mondogatni, hogy a mai költő nem tehet úgy, mintha előtte nem írtak volna kitűnő verseket magyar nyelven. Tudatában állandóan jelen kell lennie az Őrnagyar Mária-siralomtól máig minden értékes költeménynek (mellesleg említem, hogy ezek javarészét ő aztán fejből is tudta), s csak ennek tudatában lehet képes sajátos, egyéni költői világot teremteni, így lehet egyúttal korszerű, ha tetszik, modern költő. Csak az önjelölt zsenik, a végtelen önbizalommal megáldott mai ifjú titánok hiszik, hogy ők a semmiből, minden hagyomány figyelembevétele nélkül valami soha nem voltat tudnak előállítani. Az igazi, a nagy költőket azonban pályájuk során ezer s ezerféle hatás éri, melyeket igyekeznek saját költészetükbe asszimilálni. (Gondoljunk csak Goethére, kinek egész tevékenységét átszövik az erőteljes világirodalmi hatások: a görög tragédiaírók, Tasso, Hafiz hatása többek között. A magyar költészetből most csak Weöres Sándort említeném példának, akinek szintén egész életművén végighúzódik vörös fonálként a különböző magyar és világirodalmi hatások végtelen sorozata.)

André Gide írja: „Akik félnek a hatásoktól s mindenképp kerülik őket, lelki szegénységükről tesznek hallgatólagos vallomást. Nincsen bennük semmi új, ami felfedezésre érdemes, hisz nem adnak segédkezet az ily felfedezés irányításához. S talán azért sem iparkodnak rokonokat találni, mivel gondolom, előre tudják, hogy igen szegényes a rokonságuk.”

Az igazán nagyok tehát mindig tudták, hogy a témák száma véges, az évezredek során szinte mindent megírtak már, ami megírható. Ók paradox módon épp azáltal alkottak szuverén költői világot, mert folytonosan nyitottak voltak minden hatás előtt, s nem az esetleges egyénit, hanem az egyénfölöttit, az általános érvényűt keresték. (Weöres pl. teljesen el is vetette a romantikus egyéniségkultuszt, ő az „objektívvé játszott szubjektív költője volt, ez emelte őt általánossá, egyetemessé”, mint Szőcs Géza írja róla találóan.) Ezek a költők a hangsúlyt mindennél inkább a megformálás módjára, a hogyanra tették. Ezen dől el ugyanis, hogy képes-e új színekkel, saját világának színeivel gazdagítani a költő az örökzöld, sokszorosan közhellyé koptatott témákat, mint amilyen fentemlített versemé is. Vagyis: képes-e a költő valami megfoghatatlan, rejtélyes többletet hozzáadni a meglevő sémákhoz. „Az alkotó költők eredetisége kizárólag a belső formában gyökeredzik. Ha bármelyik halhatatlan versüket az értelem nyelvére fordítanák, kiderülne, hogy alapja egy ezerszer megírt, elcsépelt «gondolat». Épp ezért nincs is tartalma. Logikailag minden vers „tartalmat17