Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Herceg János: Esti séták
bal kezében tartani sétabotjával együtt, míg jobbját odanyújtja egy szépasz- szonynak, s miután elbűvölve felnézett rá, kezet csókoljon neki. Utána önmagával tökéletesen megelégedve, s velem is megbékülve köszörült egyet a torkán, és így folytatta máris:- Mikor visszamentem Pécsre, és elmeséltem Dobrovicnak esetemet Károlyival, kinevetett. Hogy mit gondoltam én, bratyizni fog majd velem? Most osztotta szét a birtokát, nem tudom, hány ezer holdat, s én leereszkedőnek találtam! És micsoda világszép felesége van! Az ember boldogan lenne három évig juhászkutya, ha ott hasalhatna a lába előtt! Ilyen érvei voltak Petárnak! Mindenben szélsőséges, akárcsak a képein... Akkortájt Dobrovic már régesrég nem volt szélsőségesnek mondható a festészetében. Nem is élt már. De maga a megjelenése, fiatalon, hatalmasan, háta mögött a Mecsek erdőivel, s a hegyre kapaszkodó kanyargós utcákkal, dörgedelmes hangjával, mindez megint csak egy történelmi képsor elindítója volt. Az ember egy pillanatra ismét maga előtt látta a hatezer bányászt, meggyújtott viharlámpákkal sorfalat állni, talán a kommunista Hajdú Gyulát köszöntve, aki most érkezett biztató hírekkel Belgrádból, vagy a festőt, akit másnap megválasztottak a liliputi köztársaság elnökévé, hogy aztán egy hét múlva összeomoljon az egész. És a visszapergetett képeken hangosan átzengett Ady verse a magyar, oláh, szláv bánatról, mint ahogyan szerbek és magyarok együttélése egy pillanatra meg nem szűnő tény volt ezekben a mi beszélgetéseinkben. Századokra visszanézve. Mint ahogyan dr. Grba vissza is nézett minduntalan, s csak akkor állt meg hőbörögni és háborogni, ha én olykor elárultam magam, hogy másképpen tudom a történelmet, mint ő. Mert hát másképp tanultam, mit csináljak!- Nem nagyon szeretem Adynak ezeket a verseit - fanyalgott kedvetlenül, mikor egy ilyen nézeteltérésünk után támadt hézagot próbáltam észrevétlenné tenni, méghozzá Krleza fordításában: ,,Iz hiljadu mlakih snova zasto ne plane vulkán plamene volje...” - Nekem Ady az intimitás költője! De ebben a legnagyobb! Ki tudott még úgy szeretni a verseiben, mint ő! Szóval ebben is polgár volt. És bár irodalmi ízlés dolgában fölötte állt a város úri társadalmának — a magyarok többségét is beleértve, sajnos — Ady váteszi forradalmisága hidegen hagyta. És nyilván a programjáért se tudott lelkesedni a Duna völgyi népek megbékélését illetőleg. Az ő magyarbarátsága magánügy volt, amelynek hamuja alatt azért mindig ott pislákolt a gyanakvás, a féltékenykedés, de még talán a gyűlölködő káröröm parazsa is. Mindazt, ami negyvennyolctól tizennyolcig a polgári szíveket hevítette mindkét oldalon. A szó persze romlandó anyag, megkeseredhet, meg is romolhat, szólammá lehet az idők folyamán, megpróbálok én is szőrmentén bánni vele. De hát a kor jelszavak kora volt, s azok kis határok közé szorítva harsogóbban szóltak, lelkesítőn, néha uszítón, főként később, de mindenképp sértőn egymás felé. Nem is tudom, mi volt mégis, ami időnként észrevétlenné tette őket. Az említett úri regard? Avagy talán tényleg Pest kezdődő nagyvárosiasodása, amelyet oly jótékonyan jártak át az Európából fújdogáló szelek... Tulajdonképpen akkor alakult ki a mi barátságunk dr. Grbával, amikor ezek a szelek már Pandora szelencéjéből fújtak, negyvenegytől kezdve. Akkor ő már nem járt Pestre, s ez az önmegtartóztatása nem lehetett könnyű, hiszen ott élt 9
