Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Herceg János: Esti séták

felvilágosodott polgár ebben nem látott semmi rosszat. Volt egy úri regard ebben a liberális korban... — Közben osztályokat és népeket ugrattak egymásnak—szóltam közbe türel­metlenül. — Zsarnokság rejtőzött emez úri regard mögött, hogy doktor úr szavát használjam én is. Elnyomtak és kizsákmányoltak! — Ez mind igaz. Harcoltunk is ellene minden erőnkből. De elvi síkon. Hogy úgy mondjam: akademice! A társadalmi érintkzésben ennek alig maradt nyo­ma. Hazafias dalokat énekeltünk a Thökölyanumban. Gavrilo Principet éltet­tük, Ferenc Ferdinánd merénylőjét, aki akkor már haldoklott Teresienstadt- ban, s este őrjöngve tapsoltunk a fiatal Székelyhidy Ferencnek, amikor úgy énekelte: Hazám, hazám, te mindenem..., hogy az ember azt hitte, feje fölött elrepül az Opera kupolája... És közben szívszorongva vártuk a hadijelentése­ket a szerbiai frontokról, s a híreket Géniből, ahol akkor már megrajzolták Kelet-Európa térképét... — Szóval mindenki ment a saját feje után, s az emberek, mármint az úriem­berek persze, tiszteletben tartották egymás véleményét s világnézetét. — Várjon! - nézett le rám rettentő magasról mosolyogva. - Nézzen szét kicsit a mai világban! Amikor mindenkinek egyformán kell gondolkoznia. Amikor Németországban nyolcvanmillió ember „eintopfot” zabái vasárnap, s amit a hasán megspórolt, felajánlja a Führernek... Mit mondhattam volna erre! Ha el is tűrte volna a vitát, ezen nem volt vitatkozni való. Mi fűzött mindezek után dr. Grbához? — kérdezhetné valaki. S kérdezhetem én is annyi év után, különösen akkor, ha még hozzáadom gyakran bántó nemzeti érzületének tobzódását. Mert mintha az említett regard fékjei nem mindig működtek volna nála sem. Időnként megfeledkezett magáról, s oly szenvedélyesen emlegetett dolgokat, hogy lehetetlen volt meg nem sértődni. — Látta volna a trianoni magyar delegációt! Milyen alázatosak voltak vala­mennyien egyszerre! A gőgös tisztek összetörtén álltak előttünk, csaknem sírva! Nyoma se maradt a kultúrfölénynek! Az úri szupremáciának! — Jó éjszakát! - mondtam a Kígyó-patika sarkán erre a megkésett diadalmá­morra, és sietve elindultam más irányba, mint amerre együtt szoktunk tovább menni. Riadtan szólt utánam: — Várjon! Az istenért, mi baja?! Akkor már rég nem volt polgármester. Ez a hivatala negyvenegyben meg­szűnt, visszakerült megint az árvaszékhez, csakhogy nem elnöknek már, mint Becskereken, ahol különben szintén inkább magyar körökben lehetett ottho­nos, ha ugyan ez a bizalmat és melegséget árasztó szó egyáltalán összefért kissé különös természetével és egész megcsontosodott agglegényi mivoltával. — Egyszer Demkó Pistánál voltam hivatalos vacsorára... — idézte vissza messzerévedő sóhajjal ezeket a régi szép időket, s legalább húsz év ködfátyolán át, kissé elmosódott kontúrokkal, de színesen és imponálóan mégis, egész galériája jelent meg előttem az akkori bánáti uraknak. Nem ismertem a vendéglátó házigazdát, csak a róla szóló legendákat, a főhelyen ülő lila sapkás főpapot még kevésbé, csak Várady doktor széles válla, barátságosan zömök alakja tette hitelessé előttem a vendégsereg valódiságát. — Todor bácsi nem volt ott? — kérdeztem, mivel a költő helye üresen maradt az elbeszélés körképén, s ez a hiány fölöttébb feltűnő volt nekem. 6

Next

/
Thumbnails
Contents