Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Herceg János: Esti séták

alátámasztott előadásait, miközben a Bajai út két oldalán fehérbe borult, majd elvirágzott a spirea-bokrok hosszú sora, és a mi sétáink csak nem akartak véget érni.

S most, amikor ezt elmondtam, miután rég nem sétálok vele, mert egy napon hiába kerestem a Bajai úton, és hiába másnap is, a kórházból üzent a harmadik napon, s krétafehéren ült az ágya szélén, pizsamanadrágja korcát gyámoltalanul összefogva, hogy elcsukló hangon rebegje: „Csak arra kérném, kedves barátom, gondoskodjék a könyvtáramról, hogy ne kerüljön avatatlan kezekbe! És hadd valljam be, mielőtt elmegyek, nagyon szerettem ezeket a sétákat magával, és a vitáinkat! Isten vele!” — most érzem megint, igazán őszinte és fájdalmas felismeréssel, öreg barátomra emlékezve, hogy nincs mindig annak igaza, aki mindent jobban tud. Lám, én tátott szájjal hallgattam őt, mert dehogy vitatkoztam, s most kiderült, hogy nem is az igazság volt itt fontos, hanem hogy ő beszélhessen. Az előadás. A produkció. Ki kellett hordania magából ezeket a régi, mesebeli dolgokat, amit könnyed fölénnyel tett, a századelő eleganciájával, amihez időnként kétszer-háromszor megforgatta sétabotját a levegőben, gavallérosan. Hogy miért nevezte vitának monológjait, szegény, nem tudom. Talán nem volt neki elég a maga ragyogó tudása, még hozzáadta, hozzáképzelte az ellentmondásokat, hadd legyen evvel is nagyobb a diadala énfölöttem...

Szabad még mondanom valamit dr. Grbáról, ha már eszembe jutott? Ott kezdeném talán, hogy amikor megismerkedtem vele, éppen ő volt a zombori polgármester. De ez nem otthon történt, hanem Pesten. Későbbi barátom nővére is ott élt, ő közvetítette a találkozót. M. szeretett volna bizonyos gyámhatósági dologban protekcióhoz jutni, mivel úgy tűnt, hogy a határ sokáig zárva lesz előttünk, s erre mondta a pesti hölgy, aki alkalmi fordító volt, és akkor sem akart hazamenni, amikor a bátyja polgármester lett, s biztos állásba dugta volna:

— Majd ha Branislav feljön, mindent elintézünk vele!

Mert a bátyja is imádta Pestet, s ha csak lehetett, felruccant pár napra. Ha százszor telt ház volt a színházakban, ő biztosan kapott jegyet az első sorban, mert az obiigát doboz zserbó, s a három szál piros szegfű nélkül oda sem állt volna az utolsó pillanatban a pénztár elé.

— Méltóságodnak ne legyen jegy? - fuvolázta a nő a kis ablakból bűbájosán felnézve, s már ez megért nem három szálat, hanem egy egész csokor szegfűt, hiszen nálunk semmiféle ilyen cím nem volt érvényes, amit vallási és nemzeti különbség nélkül egyformán sajnáltak az urak. Es azt is rettentően élvezte, hogy a Spolarich étteremben, amelyet azóta Kárpátiának neveztek el, az egyik pincér gyengéden alája tolta hátulról a nehéz tölgyfaszéket, miután másik kettő halkan és rém előkelőén celebrálta a tálalást.

— Jegyezze meg magának, flekként csak a Metropolban szabad enni - tanít- gatott, amikor nyárson sült húst hozattam könnyelműen —, mivel ott brassai szász a szakács! Mint ahogy lakni sem a Ritzbe megy az ember, hanem a Pannóniába. A Duna-parti szállodákban csak a proccok nyittatnak szobát, meg a jól kereső vigécek.

Nem mintha én hotelszobában szerettem volna élvezni a dunai levegőt! Régen volt úgy is, hogy ágyrajáró voltam. Azt viszont én tudtam jobban, hogy csak Kochnál, a Nyugatival szemben egy pengő a komplett hozzávaló a kétsze4