Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Tüskés Tibor: Az újraolvasott Irgalom

mozgáskényszerré vált benne” - olvassuk egy helyütt. Másutt arról hallunk, hogy „az értelmetlen zsigereknek... fájt, hogy nem ő jött meg a fogságból”. Pár oldallal később „a vér kiszámíthatatlanságáról” olvasunk. Apja írását Ágnes egy képzett grafológus precizitásával elemzi. Vetési jellemét arcának vonásai tükrözik: „Furcsa szerkezete volt a Vetési arcának: a nagy, erélyes orr alatt finom, epés, zsarnoki száj, az önhitt különcség színpada, az orr fölött pedig két nagy, mosolyra hajlamos szem, a móka, kacsmargás, elnézés szervei.” Amikor Máriát, Ágnes barátnőjét kedvese elhagyja, összeroppan: „A baj Máriával volt, akinek a vegetatív idegrendszere egyre kevésbé bírt a szorongásokkal, hiányérzetekkel és indulatokkal megbirkózni.” Ennek a biológiai látásmódnak a következménye a szövegben előforduló sok latin eredetű, orvosi műszó, orvosságok, betegségek, biológiai folyamatok nevei. (Pl. laparotomia, kation, purin-bázis, theophylin, apoplekszia, chondrodyst- rophia stb. — csupán a könyv néhány oldaláról.) A regény nyelvének sajátos rétegét adják ezek a kifejezések, s a laikus olvasót éppoly szent borzadállyal töltik el, mint amilyen tisztelettel hallgatta a hívő hajdan az általa nem értett latin nyelvű templomi liturgiát.

Az ábrázolás „modernségét” mutatja, hogy az író nem kerüli meg az emberi viszonylatok bemutatásakor az ún. kényes kérdéseket. Pedig az elhallgatásra, a fölös tapintatra bőven nyílna alkalom, például apa és leánya, vagy a két nő, Ágnes és Mária kapcsolatának taglalásakor. Az elfekvő leírása az élet tragikus dolgaival, a magánnyal, az elmúlással való kemény szembenézés példája. Az író a szerelemről, a szexualitásról, a családi-nemi élet kérdéseiről sem hallgat. A férj nélküli asszony helyzetéről, az együttélés nehézségeiről az ábrázolás finomságával és őszinteségével beszél. „Amikor [Ágnes] mint kislány a nagy ágyban az apja helyét elfoglalta, föltűnt neki egy hosszú, ablakba való párna, amely régebben nem volt ott, s amelynek a rendeltetését kínos előérzetből sosem merte megkérdezni” — olvassuk a regényben. „Nem tudta, s eddig nem is találgatta [ugyancsak Agnes], hogy az apja meg az anyja a hazatérés óta voltak-e egymással” — olvassuk másutt. „Volt nő neki a sánta, hosszú orrú, barátságtalan fiúnak [Halminak] a bordélyon kívül?” — tűnődik Ágnes, s a következő bekezdés első mondata: „Egyszer aztán meg is kérdezte tőle.” Itt talán meghökkentően hatnak ezek a kipécézett mondatok, ám a regényben természetesen simulnak az előadás hangjába, őszinteségébe. Hasonló természetességgel kezeli az író a származás kérdését. Nem hallgatja el Mata cigány származását és a belgyógyászatból kollokváltató, rokonszenves Rosenthal tanársegéd zsidó származását, de ezt a legnagyobb rosszindulattal sem lehetne faj elméletnek, antiszemitizmusnak nevezni. Németh László tudja, mi az antiszemitizmus, mi a fajelmélet, de azt is megérezteti, hogy mint tőle idegen gondolkodásmódot elítéli és megveti.

Németh Lászlót komoly, sőt komor, humortalan írónak tartja számon az irodalomkritika. Éppen ezért figyelmet érdemel, hogy a regényben többször is megcsillan a derű, az író tréfálkozó kedve, önironikus hajlama. Hol a helyzetben rejlő humoros lehetőségeket használja ki (például az illegális mozgalommal rokonszenvező Halmi és Frida kisasszony, „a bajuszkás^kapitalista nő” találkozásakor); hol szellemes túlzással kelt humoros hatást (pl. Ágnes Lackovicsot egy új nővel látja meg a karján a Váci utcában: „Ez a nő volt nagy fülkarikájával, melyhez az orrba is elkelt volna egy, az utód?”).

Idéztük már a regény utolsó szavait, de ismételjük meg: Ágnes „megcsókolta a lihegő fejét. S közben úgy érezte, mintha... az egész elfekvőt, a nagy emberiséget húzta volna mellére — a sánta emberiséget, amelynek hitet kell adni...” Halmi sántasága, az elfekvő a regény alapmetaforái. A szimbólumként használt szavakat korábban is leírta: „nagypéntek a világ”, „az egész világ egy elfekvő”. A másik,

79