Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Monostori Imre: Levélféle a Forrás szerkesztőinek irodalmunk környékének állapotáról

vagy sehogyan sem válaszolok. Ez utóbbinak az az oka, hogy a kérdések egy részére nem tudok válaszolni, mivel túl nehezeket kérdeztek; egy másik részükre pedig túl könnyű lenne válaszolni. A harmadik típusú kérdésetekre — pl. hogy mit kellene tenni, vagy hogy „szükséges-e kijelölni olyan esztétikai szempontrendszert (rendszereket) amelynek/amelyeknek alapján az értékek kiválasztódhatnak?” — nos én azt mondom, hogy Isten óvjon bennünket bármiféle beavatkozástól (lett légyen az még oly jószándékú is). Az irodalom (és vidéke) úgyis csak annyi figyelmet fog kapni, amennyit önmaga gerjeszt, ne higgyjük azt, hogy az irodalom — bármennyire szeretnénk és bármennyire is jó lenne — oly mérhetetlenül fontos (szubjektíve persze) az „embermilliók” számára. Sőt, egyáltalán nem fontos. S ezen nem kell kétségbeesnünk, még csak megrökönyödnünk sem érdemes: tudomásul kell vennünk, hogy ilyen a „korszellem”.

Persze az író csak írjon (lehetőleg jót), ha akar és tud, a kritikus méltasson-bírál- jon, ha akar és ha tud; az olvasó meg olvasson, ha tud és ha akar.

Én úgy látom — szemben azokkal, akik a magyar könyvkiadás összeomlásáról beszélnek -, hogy soha ilyen gazdag és színes kínálat nem volt (igaz: lassan már tényleg megfizethetetlenül magas árakon) jó, értékes művekből, mint napjainkban (jóllehet ennek a kínálatnak csak egy kis része jelenti a kortárs magyar irodalmat). Az olvasó viszont végképp elfordult az élő irodalomtól a föntebb említettek mellett még azért is, mivel nemcsak érdektelennek, de ezoterikusnak, „érthetetlennek” is tartja nem egy produktumát. (Persze, vigyázzunk: Jókait, Mikszáthot, Móriczot, vagy Krúdyt sem olvas ám az olvasó!)

És itt be is fejezem levelemet, mert a kör — láthatóan — bezárult.

Kedves barátaim, köszönöm nektek, hogy udvarias „pressziótok” nyomán végül is rászántam magamat e számvetésfélére, s megerősödhettem abban a hitemben, hogy mindaz, amit tehetünk, nem lehet más és több, mint a mindennapok kis köreiben vállalt aprómunka tisztességes végzése. A legfontosabb most az, hogy mégse adjuk fel se hitünket, se pozíciónkat. Vegyük komolyan és képviseljük méltósággal a mai magyar irodalom ügyét, de ne higgyük azt egy percig se, hogy belátható időn belül olyan rangja lehet a kortárs literatúrának, mint hajdanvolt aranykorszakaiban többször is. (Ld. „korszellem”.)

Szeretettel üdvözlöm mindnyájatokat.

Tatabánya, 1993. május 24.

72