Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Monostori Imre: Levélféle a Forrás szerkesztőinek irodalmunk környékének állapotáról
A már említett politikai törésvonal más(od)ik aspektusa a jelenvaló történelem: azaz mindennapi harcocskáink (akárcsak lélekben is) a politikai fogantatású mutatványok mindent elöntő áradatával szemben. Hiába áltatjuk magunkat a „lebegő”, a független(?) értelmiségi „szerepvállalás”, ill. helytállás lehetőségeivel; tudomásul kell vennünk, hogy ez most nem lehetséges. Mert vagy beállunk ebbe vagy amabba a kórusba, vagy pedig harcolunk valamennyi ellen, de semmiképpen nem lehetünk „függetlenek”, s pláne nem „lebegők”. Éppen a politikai-idológiai pluralizmust jelentő szabadság tényéből, de egyszersmind mindent elborító hiper- trófiájából is következik, hogy számos szakmai kérdésben is politikai-ideológiai felhangú-töltésű vélemények, döntések (stb.), végeredmények születnek. (Frappáns példája ennek az állapotnak az újra — ki tudja hányadszor — kirobbant vita a „populizmus”-ról, a népi mozgalom és a népi ideológia történeti szerepéről és mai lehetőségeiről.) S itt érkeztünk el, kedves barátaim, a jelenvaló kritikai életünk legfélelmesebb szindrómájához: a magyar értelmiség végzetessé válható kettészakadásának problémájához. A korábbi évtizedek — érthető okból és módon - csak jegelték a népi-urbánus egymásnak feszülést; a közös ellenfél összeroppanásával viszont a két tábor — persze teljesen érthető hatalmi-politikai indíttatás következményeképpen — újra egymásnak esett. S ha kritikusként állást foglalsz egyik vagy másik mű mellett vagy ellen, vállalnod kell annak kockázatát (is), hogy előbb vagy utóbb ilyen vagy amolyan szócsőnek fognak tartani, s ennek bizony meglehetnek az ilyen, vagy amolyan — de mindenképpen töprengésre késztető — következményei. A dolog persze fordított logika szerint is működik: kétségkívül léteznek kritikai ízlés- és értékbeli „terror”-akciók és „terror”-folyamatok is, melyeknek a hátterében újra csak az újjáalakult-szervezett érdek-artikulációk fedezhetők fel. Nehogy valaki félreértsen: én erre is azt mondom, hogy ez így lenne természetes, így lenne normális. De csak akkor, ha civilizált polgárokként vagyunk (leszünk) képesek földolgozni, elviselni, netán „közszereplések” vállalásával tevékenyen is befolyásolni (persze csak szűk körben) az irodalmi közélet egyes jelenségeit, s — főleg — ha nem akarjuk egymást föltétlenül kiirtani, csak akkor. Csak akkor. Visszatérve egy föntebbi fölvetésemhez: bizonyos szempontból már-már tényleg tragikus az a helyzet, hogy „hiába” szülétnek vagy születnének jelentős művek (a gyámoltalan kritika - s itt nem személyekre, hanem az „intézményre”, a funkcióra gondolok — majd csak magára talál, ha valamire is becsüli önmagát); szóval: miként már említettem, a szépirodalmat olvasók száma rohamosan lecsökkent és csökken továbbra is Magyarországon. Jószerével már csak a gyerekek és az öregek olvasnak (szépirodalmat). Meg egy-egy kötelező olvasmányt a középiskolások. (Nyögve nyelve persze.) Azt kérdezitek például egy fél mondatban kedves barátaim, hogy „olvassuk-e Fejes Endre Rozsdatemetőjét, Sánta Ferenc Húsz óráját, Németh László Irgalom című regényét.” Nos, erre én magam is kíváncsi voltam, és a megyei könyvtárban kedves kolléganőim két hónapon át figyelték és regisztrálták az e három regény iránti érdeklődést. A végeredmény a következő. A két hónap (február végétől április végéig) alatt a könyvtárban 6682 kölcsönzés során 21 883 könyvet vittek el az olvasók. Ezek között volt 0 Rozsdatemető, 2 Húsz óra és 1 Irgalom. Hát ennyit az olvasókról, az olvasásról. (Illetve mindezekről a kérdésekről bőséges és részletes tájékoztatást adnak olvasáskutatóink, Gereben Ferenc, Lőrincz Judit, Nagy Attila és mások legújabb kutatási eredményei.) Kedves Forrásék! Elnézést kérek, hogy a baráti fölhívásotokban megfogalmazott kérdéseitekre csak érintőlegesen és inkább csak szociológiai aspektusból nézve 71
