Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Pomogáts Béla: Az irodalom mint integrációs erő
Mindez nem jelenti persze azt, hogy az irodalmi életnek megint a közélet hangos fórumává kellene válnia, és az íróembernek okvetlenül közéleti harcossá kellene lennie. Az irodalomnak akkor is van közéleti szerepe és jelentősége, ha maguk az írók egyébként távol maradnak a politikai küzdelemtől, és nem kívánnak részt venni a különböző pártok és mozgalmak életében, vagy éppen a szellem önvédő harcaiban. Az irodalomnak ekkor is megvan a maga közvetettebb közéleti szerepe, s ilyen módon lesz a nemzeti és az európai kultúra értékeinek védelmezője, egy virtuális erkölcsi kódex szószólója és fenntartója. Az irodalomnak ez az erkölcsi jellegű közösségi szerepvállalása nélkülözhetetlen abban, hogy a különféle diktatórikus berendezkedések nyomása alatt megsérült vagy megroppant erkölcsi és szellemi értékek a mai elvadult politikai élet feltételei között végre széles körben hatékony történelmi erőt jelentsenek, és sikerrel tudjanak ellenállni a vitézkötésekkel álcázott ostobaság és agresszivitás rohamainak. Az irodalom akkor is az új politikai kultúra felépítését szolgálja, ha szigorúan megmarad a maga szakmaiművészeti keretei között. Ám akár vállalja az író a közvetlenebb fellépést a közélet fórumain, akár műveivel — s a bennük kifejezésre juttatott erkölcsi és emberi értékekkel - kíván befolyást gyakorolni a közéletre, jobb, ha ezt független értelmiségiként teszi. Vagyis nem áll sorompóba közvetlenül valamelyik politikai párt zászlaja alatt. Annak ellenére, hogy nagyon is erősek a választásra szólító felhívások, esetleg kényszerek. Úgy hiszem, nagyon sokan tapasztalhattuk az elmúlt egy-másfél esztendőben azt, hogy az egyik vagy a másik politikai erő a szellem emberétől is teljes elkötelezettséget, mi több, önkéntes alávetettséget kíván, esetleg nemcsak a zászló, hanem a vezér vagy a „központi bizottság” iránt, s ha valaki ezt megtagadja, könnyen ellenségnek minősül vagy éppen árulónak, az éppen időszerű politikai beszédmodor szerint. Nem hinném, hogy az irodalom képviselőinek (a „szellem embereinek”) engedniük kellene a választás és az elkötelezettség eme kényszereivel szemben. Szellemi életünk igen sok erkölcsi értéket halmozott fel az elmúlt évtizedekben az ideológiai és politikai nyomás ellenében, a kulturális ellenállás körében. Ilyen érték az autonómia: a személyes szabadság és a szellemi függetlenség következetes óhaja, az egymás iránt vállalt elemi szolidaritás (amely például az irodalmi életben, az írószövetség fórumain is megnyilvánult) és a gondolkodás, valamint az alkotás pluralista rendjének elfogadása és tisztelete. Ezeket az értékeket nem szabad feláldozni a pártpolitika oltárán, ellenkezőleg, társadalmi szinten, a nyilvánosság előtt kellene hirdetni és lehetőleg érvényesíteni. A magyar társadalomnak ma nem jól fejlett politikai szónokokra és nem ügyes manipulátorokra van szüksége, hanem elsősorban erkölcsi és szellemi értékekre, amelyekhez átalakulásában és újjászületésében igazodni tud. Ezeket pedig már csak tradicionális okok következtében is, elsősorban az irodalom, a kultúra szólaltathatja meg. A magyar társadalom ma erősen megosztott: a politikai erők ellenségként állnak szemben egymással, de erős megosztottság tapasztalható a rendszerváltozás nyertesei és vesztesei, az értelmiség és a kétkezi dolgozók, sőt az ország nyugati és keleti részei között is. Ezeket a megosztottságokat mindenképpen veszélyezteti az, hogy nincsenek igazán integrációs társadalmi tényezők: olyan intézmények, amelyek megfelelő felkészültség, szellemiség és tekintély birtokában csökkenthetnék a feszültségeket. Az országgyűlés tekintélye alaposan megfogyatkozott, az új politikai elit széles körökben csak ellenérzést vált ki, a politikai pártoknak igen gyorsan sikerült elveszíteniük azt a nimbuszt, amelyet 1989-ben még az ellenzékiség, 1990-ben pedig, a választások idején, a legitimitás, azaz a szavazópolgárok bizalma kölcsönzött nekik. Sajnos, az egyházak nem tudtak oly módon megújulni, hogy 63
