Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Ryszard Kapuscinksi: A Birodalom (Transzibériai vasút 1958) - Fordította: Szenyán Erzsébet
földből nőttek volna ki, katonák sorakoznak föl a vonat két oldalán. Úgy állnak, hogy jól lássák egymást, vagyis, hogy a vagonok mentén folyamatos, megszakítatlan vizuális vonal húzódjék, mert így, ha például egy őrült utas (de lehet diverzáns, ügynök, kém is) arra vetemednék, hogy kiugrik a vagonból, és megpróbálna eltűnni a végeláthatatlan hómezőn, akkor azt azonnal észrevennék és lelőnék. Igenám, de ki tudná az illetőt csak úgy kapásból lelőni? Nos, pillanatnyi habozás nélkül megtehetnék ezt az emelvényeken álló őrök, akik puskájukat egyenesen a vagonok ablakaira és ajtajaira irányítják. (Mivel éppen kinézek az ablakon, az egyik puska engem vesz célba, igen, pontosan engem!) Másfelől viszont egyetlen őrült (vagy diverzáns, ügynök, kém) sem tudna kiugrani és nekivágni a hómezőnek, ugyanis a vagonok összes ajtaja és ablaka nagyon gondosan, precízen le van zárva. Vagyis a megszakítatlan vizuális összekötő vonal a leghatározottabban ugyanazt a meggyőző szerepet tölti be, amelyet a magasra emelkedő, sűrű drótakadályok: szótlanul, de határozottan figyelmeztet, nehogy valamilyen elhamarkodott, képtelen ötleted támadjon! De ezzel még nincs vége. Mert alighogy a vagonok alatt elvonult az idegbeteg és alkalmasint kiéheztetett farkaskutyák falkája, alighogy fölsorakoztak a vonat mentén az éber katonák, s az emelvényeken álló őrök felénk irányították puskáikat, a vagonokba járőröző katonák vonultak be (egyik kezükben zseblámpa, a másikban hosszú, vékony acéltű), s az összes utast a folyosóra kergették. Kezdődik a szakaszok átkutatása, a kotorászás a polcokon, ülések alatt, rejtekhelyeken, hamutálakban. És kopogtatják a falakat, a plafont, a padlót. Vizsgálódnak, nézge- lődnek, tapogatóznak, szaglásznak. Ezután az utasok összeszedik minden holmijukat — a bőröndöket, kosarakat, batyukat, dobozokat, s beviszik az állomásépületbe, ahol hosszú bádoggal borított asztalok sorakoznak. Mindenütt vörös transzparensek: köszöntenek bennünket a Szovjetunió területén. A transzparensek alatt női és férfi vámosok állnak sorban, kivétel nélkül fenyegető, szigorú és szemrehányó, igen, határozottan szemrehányó tekintettel. Keresek köztük legalább egyetlen, kicsit oldottabb, barátságosabb, nyíltabb arcot, mert magam is szeretnék már felengedni, egy pillanatra elfelejteni, hogy drótakadályok és őrök, dühös kutyák, kőarcú katonák vesznek körül, mert szeretnék valamilyen kapcsolatot teremteni, udvarias mosolyt váltani, valakivel szóba elegyedni; erre mindig óriási szükségem van. — Hát te mit vigyorogsz? — kérdezi szigorúan és gyanakvón egy vámos. Arcomra fagyott a mosoly. A hatalom komoly dolog: a hatalommal való érintkezés során a mosoly illetlenségnek, a tisztelet hiányának számít. Ugyanígy nem illik sokáig bámulni sem azt, akinek hatalma van. De ezt már a katonaságnál megtanultam. A tizedesünk, Jan Pokriwka mindenkit megbüntetett, aki hosszasabban nézte őt. - Lépjen ide hozzám! — üvöltötte. — Mit bámul maga így rám? És a büntetés latrinapucolás volt. És elkezdődik. Elkezdődik a nyitogatás, kicsatolás, szétbogozás, kirámolás. A kutakodás, turkálás, kihúzgálás, rázogatás. Ez itt micsoda? És ez itt? Ez mire való? Hát az? És ez? És az? És emez? És amaz? És Hová? És minek? A legtöbb gondot a könyvek okozzák. Micsoda átkozott ötlet könyvet vinni az útra! Nyugodtan hozhatna az ember egy bőrönd kokaint, csak egy könyvet kellene tenni a tetejére. A kokain senkit sem fog érdekelni, az összes vámos a könyvre veti magát. De az angol nyelvű könyv, az már egyenesen istenkísértés. Akkor kezdődik csak az igazi rohangálás, ellenőrzés, lapozgatás, beleolvasás! És mégis, annak ellenére, hogy van nálam néhány angol nyelvű könyv (főleg kínai és japán nyelvkönyvek), nem én vagyok a legrosszabb. A legrosszabbakat egy 33