Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Bakonyi István: A nyugati magyar irodalomról (Gülch Csaba: Az idő fénylő nyoma)

zeneszerzői munka felderítése a vázlatoktól a végleges kidolgozásig, a dramaturgiai felépítés, s végül a kritikai fogadtatás. A két fő fejezetet nemcsak a zenekutató tárgyalás- módja és a nagy terjedelem rokonítja, hanem az a tény is, hogy Kodály Magyar Zsoltára és Bartók Tánc szvitje 1923-ban ugyanarra az ünnepi alkalomra, a főváros alapvárosai (Buda-Pest-Obuda) hivatalos egyesítésének ötvenedik évfordulójára készült. Mindkét mű kulcsfontosságú szerzője életművében és a magyar zenetörténetben. Bónis Ferenc alapvető s egyben összefoglaló tanulmányai is hozzájárulnak most már, hogy a keletkezés körülményeinek és a zeneszerzői műhelymunkának tükrében még jobban érthessük és szerethessük a világraszóló, s ma is, keletkezésük után hetven évvel is töretlen fénnyel ragyogó alkotásokat.

Bónis a témák sokoldalú feltárásával és gazdag dokumentációjával teszi izgalmassá dolgozatait. Ugyanakkor a szakszerűséget olvasmányos stílussal párosítva könyve oda kívánkozhat az átlagos zenehallgató könyvespolcára is. Bár ott tartanánk, hogy nemcsak a könyv kívánkozik a zenekedvelők polcára, hanem a zenekedvelők is kívánnák, hogy efféle munka a kezük ügyében legyen. .. Kodály úgy tartotta, hogy nem szaktudósnak, még ha zenész is, nem sok zenetudományi munkát érdemes elolvasnia; az átlag zenebarátokat meg egyenesen óvta a zenéről olvasástól, ha az magának a zené- nek az olvasása helyett történik. Azt hiszem, Bónis Ferenc könyve a kivételek, az ajánlott olvasmányok közé tartozik, legyen akár szakzenészről, akár zenekedvelőkről szó. Teljes megértéséhez azonban a bőségesen közölt kottaidézetek elolvasása is elengedhetetlen. (Püski Kiadó)

Ittzés Mihály

A nyugati magyar irodalomról

Gülch Csaba:

Az idő fénylő nyoma

Természetes jelenség manapság, hogy megélénkül az érdeklődés a nyugati magyar irodalom iránt. Az utóbbi időben korábban kiadhatatlan művek jelentek meg, s a szerzőkről szóló irodalom is mutat föl már eredményeket, bár még akad tennivaló éppen elég. Ez utóbbi műfaj egyik legújabb és legsajátosabb könyve Gülch Csaba nevéhez fűződik. Az idő fénylő nyomában interjúkat közöl a tengeren inneni és túli magyarság legjobbjai közé tartozó írókkal és költőkkel.

A vállalkozás jelentőségét erősíti meg a pályatárs gesztusáról tanúskodó előszó, Szakolczay Lajos munkája. Az Értékteremtő folytonosság cím fölér egy szavazattal. A szerző vázlatos áttekintést ad a nyugati és a tengerentúli magyar irodalomról. S ezt követik az interjúk. Gülch Csaba bizony nagy munkát végzett. Tizenkilenc partnere kiváló összképet nyújt. Betekintést nyerünk a „hatodik síp” irodalmába, az emigráns létforma számos részletébe. Valamennyi alanya ugyanakkor vall a hazai gyökerekről, azokról a kulturális és politikai előzményekről, melyeket az emigráció követett. Az olyan mértékadó személyiségek, mint például Borbándi Gyula persze átfogó értékelést is nyújtanak. Talán éppen ő az, aki a legtöbb nekünk szóló igazságot is kimondja, miképpen lezárja a beszélgetést: „Én inkább azt kívánnám, hogy írókként békés és nyugodt korban nőjenek fel az elődök mellé, mint válságos és tragikus helyzetekben kelljen a politikusok helyett politikai szerepre kényszerülniük.” Közben Borbándi fölvázolja a korszerű népiségjellemzőit is.

Az idő fénylő nyoma természetesen politikatörténeti szempontból sem jelentéktelen válogatás. Azzá teszi a tény, miszerint a bemutatott írók és költők sorsa igen szervesen nő ki az elmúlt évtizedek magyar változásaiból, egészen a legközelebbi múltig. Az anyanemzetből kiszakító okok persze nem azonosak. Vannak azonban érintkezési pontok, amelyek közül nyilvánvalóan 1956 a legfontosabb. Akkor is, ha az idősebb generációból többen már azt megelőzően kivándoroltak Magyarországról. A drámai pillanatok egyikét Domahidy Miklós így eleveníti föl: „Visszagondolva: 56-ban november második fele volt az embertelen... Jogos volt az a mindent elsöprő félelem egy második uráli, szibériai úttól? Most visszatekintve: nem. De ki tudhatta megítélni akkor, hogy az elképzelhető eseményeknek hol van ésszerű határa?”

A hazához kötődő érzésekről többan vallanak szépen és megkapóan. A Ferdinandy Györggyel készített interjú címe sok mindenről árulkodik: „Nekem a nyelv a hazám".

94