Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8. szám - Komáromi Attila: Egymás között (Lengyel László: Útfélen)
Egymás között Lengyel László: Útfélen „Mikor nem verekedünk az ellenséggel, akkor veszekedünk egymás között. Mikor diadal van, abból minden ember követeli az oroszlánrészt magának. Először a vezérek, azután a főtisztek, meg az altisztek, a lovasság, meg a gyalogság, meg a tüzérség, min- denik külön magára nyerte meg az ütközetet, utoljára a trombitás is előáll: ha ő ott nem lett volna! Ha pedig kudarc van, annak hibáját minden ember keni másra, egyik vezér a másikra, azok meg az alvezérekre, utoljára a közkatona volt a hibás: sőt úgy kerül, hogy a trombitások vesztették el az ütközetet.” Jókai Mór, a nagy mesélő fenti sorait is felhasználhatta volna Lengyel László írásainak lábjegyzeteként, amikor a már biztos, a megtörtént múltra támaszkodva, illékony jelenünket vizsgálta, és a bizonytalan jövőről is tett néhány megállapítást. Három évvel ezelőtt például ezt írta: ,,.. .bár Kelet-Európábán mindig elképzelhető egy diktatórikus forma — Magyarországnak nem ezzel kell mint főveszéllyel szembenéznie az elkövetkező három-négy évben, hanem azzal, hogy a helyi szinteken, az ön- kormányzatok vagy a vállalatok szintjén a helyi oligarchák fogják könyörtelenül érvényesíteni jogaikat, és nem lesz olyan központi, demokratikus hatalom, amely ezekben a jogaikban korlátozni tudná őket.” Más alkalommal pedig a foglalkoztatás és a munkanélküliség ügyét tartotta a kilencvenes évek legveszedelmesebb problémájának. Megint máskor azt .jósolta”, hogy „az emberek nem fognak tömegesen verseket olvasni, mint ahogy nem fognak tömegesen operába járni, művészfilmeket nézni és még sok mindent nem fognak tenni..—példának okáért könyvet venni, folyóiratot olvasni, irodalomról vitatkozni - teszem hozzá rögtön. Az „Útfélen” utolsó remeklésében a Képregényben a politikus-drámaíró kora-őszi tévészerepléséről ezt a következtetést vonja le: „És valószínűleg ezrekben és ezrekben támadt fel, ahogy a magától eltelt Csurkát nézték, hogy eddig, és ne tovább. Feltehetően a többségben. Abban a többségben, amelyik hallgatag. De ezzel a hallgatagsággal fogja kiszavazni a csurkákat a parlamentből.” A jövőbe-látó Lengyelt sokan nem szeretik, hiszen nekik a tudományos póz gyakran kifizetődőbb, mint az őszinteség. A jelent kutató Lengyelt sem mindenki kedveli, mert valószínűleg sejtik, hogy a szerző azoktól óvja olvasóit, akik minden dologban biztosak. Igaza lehet, hiszen azok az emberek, akiknek az a meggyőződésük, hogy az abszolút igazság birtokában vannak, könnyen eshetnek abba a kísértésbe, hogy egyszer s mindenkorra beszabályozzák a történelem csikorgó gépezetét. Egyébként is közöttünk leselkedik a világ végleges elrendezésének kísértése, ami abból a szilárd meggyőződésből fakad, hogy az egész eddigi történelem tévedés volt. Nem sok országnak sikerült megvédenie magát azoktól a vezetőktől, akikben fel sem merült a kétség, hogy az igazi história nem velük kezdődik. Ezek a politikusok szükségszerűen arra ragadtalak magukat, hogy szélsőséges eszközökhöz folyamodjanak. A hatalom és az egyedüli igazság birtokában attól sem riadnak vissza, hogy mindent félresöpörjenek, ami az üdvözítő, mindent megmagyarázó és csalhatatlan ideológia útjában áll. Mindenekelőtt azokat akarják lehetetlenné tenni, akiket nem sikerült meggyőzni, vagy azzal gyanúsíthatok, hogy káros szellemi örökség hordozói. így aztán néha ijesztően rövid idő alatt évtizedeket tehetünk meg hátrafelé. A huszadik század igazán nem vidám története arra int, hogy az eddiginél nagyobb figyelemmel kutassuk annak a felelősségét, aki a múltba való zuhanás útját kijelölte. Ezért van szükség a másképpen gondolkodó értelmiségiek, az eretnekek segítségére, akik a valóságot faggatják, és van merszük érzéseiket is közreadni. Ilyen eretnek a „kórosan optimista” Lengyel László is, aki évek óta — rendszerváltozás ide, rendszerváltás oda — szondázza a hazai politikai, gazdasági életet, akkor, amikor megindult a fogyasztói javakért induló (egyébként teljesen érthető) roham, és folytatódott a társadalom atomizálódása. Most is, amikor még traumatikusabb a hatása a tervgazdálkodásból a piacgazdaságba vezető átmenetnek, és vele együtt a munkanélküliség, a zűrzavar, az igazságosztó indulat — és a régóta várt erkölcsi megújulás hiánya — csapásainak. Ebben a helyzetben a vágykielégítő gondolkodás nem segít. A bölcsesség kezdetét talán az a felismerés jelenthetné, hogy ami mögöttünk van időben, az valami elképesztő dzsumbuj, érdekmorzsa85
