Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Beke György: Korunk Galéria, Kolozsvár (Beszélgetés Kántor Lajossal)

(oldalanként makettált!) anyagot. A borítólapot - a hagyományoknak megfelelően — Deák Ferenc tervezte. A kötet címe Találkozások lett volna.

Elhangzott az első kifogás a hatalom részéről: én túl sok fényképen szerepelek, ez már egyenesen „személyi kultusz”. Ugyanis a megnyitó ünnepségeken többnyire ott álltam a kiállító művész mellett. Döntöttek — maradhatok négy felvételen. Mások, például Balogh Edgár, Szabó T. Attila, Kányádi Sándor csak egyszer-egy- szer. Nekikezdtünk az újraválogatásnak, a vemisszázsokról készült felvételeken az én alakomat gondosan letakartuk. Eleget tettünk a „szempontoknak”. A reprodukciók egy részét is kicseréltük. Arkossyval újratördeltettük a kötetet.

Újabb huzavona. Hetek teltek, mire visszakaptuk a kéziratot, a képeket, most már Jóváhagyással”, de sok újabb kijavasolással. És elhangzott egy „záradék”, ami részünkről lezárta az ügyet. Bizonyos elvtárs, aki a folyóiratot Bukarestben „olvasni” szokta, szeretné látni az egész anyagot. Közben a lapkiadótól, vagyis a Művelődési Tanács - minisztérium — illetékesétől is jelzést kaptunk, hogy „nem találják” azt a papírt, amellyel sok hónappal korábban jóváhagyták a kiadványt. Mindezeket nem lehetett félreérteni. Ezért nem láthattad készen a Találkozások című kiadványunkat a Galériáról.- E sok herce-hurca során ért-e benneteket olyan vád, hogy a Korunk Galéria „magyar kiállítás”? Vagy másként kérdezek: „magyarabb”volt-e a Korunk Galéria, mint amennyire „román” mondjuk a kolozsvári Tribuna hetilap galériája?

— Tudod jól, hogy az efféle vádakat nem szokták direktbe megfogalmazni, vagy csak ritkán. Mi egyébként soha nem akartunk elzárkózni, csupán a saját munkatársainknak és közönségünknek a korábbinál nagyobb lehetőséget teremteni egymás megismerésére. Ez, gondolom, természetes igény, senki sem kifogásolhatja. Ugyanakkor szívesen láttuk, sokadmagunkkal ünnepeltük a Korunk olyan régi román festő-barátját, mint Aurel Ciupe, aki a két világháború közötti időben a folyóirat munkatársa volt. Jól érezte magát nálunk a marosvásárhelyi Gheorghe Olariu, a kolozsvári Mircea Vremir és Nicolae Maniu, akárcsak a német Harald Meschendörfer. Ilyenkor a megnyitón anyanyelvén is köszöntöttük a művészt, román és német költők versei, román és német szerzők kamaraművei hangzottak fel. Gyűjteményes kiállításainkra ugyancsak meghívtuk néhány román barátunkat, sőt nem egyszer képviseltették magukat a barátaink barátai is. Például a Madách-kiállításra, a 200. tárlatunkra több munkát küldött a kitűnő bukaresti grafikus, Marcel Chimoaga, a fiatalabb nemzedékből pedig Wanda Mihuleac válaszolt készségesen felkérő levelemre. Akik valamennyire ismerik a mai román képzőművészetet, e nevekből láthatják, hogy nem egyszerűen az „arányt” kívántuk Javítani”, hanem általános törekvéseinkkel összhangban igyekeztünk megválasztani román kiállítóinkat is. Megrendeztem például Mircea Vremir festészeti kiállítását. Ez a rokonszenves moldvai ember, noha alig néhány szót tud magyarul, a tárlat megnyitóján annyira meghatódott, hogy tombola céljára felajánlotta egyik olajképét: a befolyó összegből készíttessünk vászonbevonatú pannókat, tegyük kiállításokra alkalmasabbakká a szerkesztőségi helyiségeket. Elkészültek a falak, Miklósi Sikes Csaba építész-műkritikus, Ambrus Sándor szobrász, Horváth Sz. István színikritikus és más fiatalok önkéntes munkájával, és akkor örömmel adtunk helyet — az ő óhajára — másodszor is Vremir képeinek.

Nem szeretnék összehasonlításokat tenni a Tribuna Galériával, náluk is szerepeltek romániai magyar művészek, mint ahogy természetesen ott elsősorban, zömmel románok állítottak ki. A különbség köztünk talán az, hogy nálunk immár tíz éve (egészen 1986 koratavaszáig) a művészi műsorokban számos román zenész is fellépett. Mindig szívesen jöttek, sosem érezhették valamiféle megkülönböztetést nálunk. A Tribuna Galériának korábban nem voltak ilyen műsorai. Talán épp

81