Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Hegyi Imre - Kovalik Márta: Mi volt az ára (Beszélgetés Kiss István népművelővel)

— Nem. Makón, ezek még makói évek voltak. Ott láthatod a vasmunkáimat. Fotókiállításom volt, zsűrizett képeim vannak a faluban. Ezt el se érdemes sorolni, mert ez magában egy őrület. Elképesztően meggazdagult az életem azáltal, hogy itt a kultúra valamennyi ügye engem keresett meg. A városokban, nagyvárosokban szakosodás van. Egy-egy népművelő kolléga specializálja magát, mint a kutatóintézetekben. Itt én voltam a sebész, a nőgyógyász, a csillagász, a kőműves, a napszámos, gépelő, intéző, bevásárló.

— Kőművességet emlegetsz. Amikor itt voltam, éppen építették a kultúrházat.

— Másik nagy fájdalmam. Nagyon nehéz róla beszélni, még most is. Én megterveztem - kérem az olvasót, hogy értse ezeket a mondatokat a helyén —, megszerveztem, munkavezettem, társadalmi munkáját megszerveztem, szakipari munkáit végeztem, segédmunkáit végeztem egy két és félmilliós átalakítás jellegű felújításnak. Akkor kapta ezt a képét 1980-ban, azóta van ez a képe az intézménynek. Igaz, ha elakadtam statikai számításokkal, akkor beszaladtam a tervezőirodába, egy mérnök meg kiszámolta nekem, szóval, nem ilyen mélységben, de a centiket, az éjszakákon való rágódást..., szóval, hogy elmentünk az elnökkel és száz mázsa oltott meszet fölraktunk, mert nem volt senki, és el kellett hozni, mert akkor volt mész. Fölugrottunk a teherautóra és elmentünk, és a mészpor az izzadtsággal összefolyt a hátamon és összegyűlve a derekam táján egy 20 forintos nagyságú sebet égetett. Még a vérem is benne van a dologban. Mindezt megcsináltam. 45 szervezet, nem tudom hány száz ember vett részt a munkában. A kiemelkedő munkásoknak egy kis cseréptábla őrzi az elismerést az előcsarnokban. Gúlaalakra tettem ki, úgy jött ki a táblák száma miatt. Ez egy hatszor tizenkettes cseréptábla, ami föl van ragasztva a falra, és az úristen úgy adta ki, hogy a tetejéről egy gúla hiányzik, egy lap. Akkor fejeződne be a gúla. Ez a véletlen műve. Azóta se, senkinek nem jutott eszébe, hogy az az én szellemi, fizikai, erkölcsi munkámnak, adottságomnak, képességemnek olyan teljesítménye a kultúrház, amit legalább ezzel a rohadt tizenkétszer hat centis cseréptáblával talán illett volna elismerni.

— Mennyiben könnyíti vagy nehezíti a dolgod az, hogy sokan, százak, ezrek, tízezrek monológja kezdődhet így, és végződhet ilyen keserű összegzésben, hogy az életem ebben a 40 évben pergett le.

— Mindig úgy fogalmaztam, hogy méltó hozzám a harc, maga a csata, a vér, a pocsolyába zuhanás, a föltápászkodás, a diadal, az ökölcsapás, a fal-ledöntés. Ettől volt kerek az életem. Még azt is kockáztatom, hogy a harcaimban voltam boldog.

— Egy ilyenfajta karakter, aki ennyiszer képes újjászületni, a pocsolyából feltá- pászkodni, tipikus alakja lehetne a mai átalakulás társadalmának. Nem gondoltál arra, hogy ez előiskola volt, és most kellene, most lehet?

— Hát, rákérdeztél. Én olyan szellemi, lelki izgalomban éltem meg a társadalom változásait, olyan hatalmas élményem volt. 1988-ban kiléptem, 1990 februárjában léptem be az SZDSZ-be. Részt vettem abban az autós konvojban, amikor Tamás Gáspár Miklósék jöttek Szegedre. Fogadtuk őt, zászlós, autós menetben megszervezték itt az SZDSZ-es aktivisták a dolgot. Az autóba befújó szél a történelem szele volt...

— Nem nagy szavak?

— Nagy szavak, tudom. Torokszorító volt autóba ülni, és fogni egy SZDSZ-zászlót, érted? Valami csodát éltem meg, és hogy Istenem, én még elérhettem az életemben, hogy fordul a világ, hogy valami tisztulás jön, valami katarzis. És teltek-múltak a hónapok, már akár évekről is beszélhetünk..., hát nem tudom, hol volt ez a rengeteg mocsok, mert biztos volt, honnan, hogyan tört elő. Tudom, hogy ez velejár. De iszonyatosan taszít a parlamenti demokráciának ez a primitív

42