Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Visky András: Szárnyasoltár

pítom, ebben jobb mint én. Ebben, hangsúlyozom váltig, mert ez jut nekem, a felismerés, aminek azonban gáládul gátat szabok - „ebben!” - minduntalan.

Kilépünk az utcára, nem szólunk egymáshoz. Senkihez. Amíg lehet. De nem lehet sokáig, Isten tudja ezt, s velünk jön, Péter mellett lépdel, oldalra fordulva kissé, felénk, hogy a keskeny járdán, a kerítés felől ő is elférjen. Vonatfüttyök, az állomási hangosbemondó eunuch-hangja. Ha figyelnénk, megtudhatnánk, mi érkezik és honnan. Ökölnyi fények a ködben, fenn. Sírni kezdek, hamar, ablakaink még láthatják rázkódó hátamat. Hirtelen jött, a torokig észrevétlenül lopódzott föl, mélyről, valahonnan a lélek homályából. Vagy mintha Isten cipelte volna mellettünk és átadta volna, mint egy szatyrot, vigyem most már én, lennék szíves, ugye megértem, az ő korában.

Sírni jó, állapítom meg sírva. Péter nem néz rám, nem sír. Péter: nem. Megy kőkeményen, ebben jobb mint én, hagyja potyogni könnyeimet, a repülőhídig biztosan eláll.

Angina pectoris, mondta Apánk délután már, föl-alá rohangáló fájdalmak, stimt, kivéve a megsemmisülés érzetét, így az orvos, megsemmisülés, ezt mondta riadtan, jelentette Apánk némelyes személyes diadallal, mint aki nagyvonalúan már meg is bocsátott.

*

Cassiodorus elbeszélése szerint, a gólyák, amikor szüleik a szárnyukat az öregség következtében elhullatták, és képtelenek voltak élelmük megszerzésére, saját tolláikkal melegítették szüleik tagjait, étellel frissítették fel az erőtlen testeket, olvasom Aquinói Szent Tamásnál riadtan, kétlábú tollatlan állat, én.

Egy motívum

21