Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből
elindul hátra, míg a baka összekotorja az avart, a fák korhadt ágait, tiltott tüzet gyújtva melengeti gémberedett tagjait. Szemét csípi a füst. A tanya melletti gyümölcsös peremén betonkád jól ismert alakzata, savanyú muraközi borok aranyszíne. Szüreti ünnepélyek, kongó hordók, muraközi menyecskék lábköze; telt csuprok, szikvíz, muraközi gyöngyszemek — széles hátú, erős muraközi lovak... Mintha millió kis színes lepke rezegtetné szárnyait előttem... A sok szín egyetlen sötét pacniba olvad, erősödő szél zúgása, kutya vonyítása, kötél végén táncol a vödör, zúg, hajlong a diófa, lassan kimerevedik a kép, megáll. Istenem, tán még nyolc juharfát is láttam ott! Minden eltérő ellenére akkora lényegi hasonlóságot véltem felfedezni, hogy egy pillanatra elállt a lélegzetem. Alig cipeltek onnan el, még a puskám is majdnem ott maradt. Kérdezték, hogy sűrűn történik-e velem ilyesmi, mire én kénytelen voltam részleges vallomást tenni. Később bekerültem a kórházba, annyira megfáztam, míg a földön feküdtem. Egy álló hétig nyomtam az ágyat, majd negyven fokos lázzal. Szégyelltem gyengeségem, habár végtére is mindegy. Néha nagyon elegem van, apám! A gyakorlótér szellős tágasságával nyugtatóan hat, de ezek a tantermi órák megölnek. Sose gondoltam volna, mennyi elmélettel jár a fegyverforgatás! És félek, apám! Félek. Gyakorta valami megmagyarázhatatlan félelem re- zegteti minden porcikámat. Szegény anyánkra gondolok, meg mindannyiunkra, az élet gyámoltalan szürke kis vándoraira; csaknem teljesen lemeredek a köröttünk tekergő időtől, pápaszemes, sziszegő, le-lesújtó, tizedelő villámgyors támadásaitól, halált fecskendő méregfogaitól. Félek, apám. Neked ezt meg kell értened, hisz én jól tudom: te sem vagy olyan erős. És nézem ezeket a madarakat. Mintha még maga az idő sem bírna velük, oly megfoghatatlanok. Hátunk mögött a farkast kutyává szelídítettük, de ezeket miként távolítsuk el a fejünk fölül? Még a kígyónak is kivájják a szemét, s semmi nem fog rajtuk. Ott keringenek a magasban, és gondolod, hogy csak sakktáblát látnak idelenn? Nem: minő keserű következményekkel járó tévedés! Látják ám ők a figurákat is, mi több: a májadba látnak onnan föntről, úgy csipegetik darabonként, hosszú véres cafatonként, hogy néha legszívesebben közibük lőnél, de azt nem lehet — marad a görcsösen hasfalunkra tapasztott kézzel való fetrengés, akárha mérges gombát zabáltunk volna. Szép világ, mondhatom. Kis trágyagomba. Ja? Emlékszel nagyapa utolsó szavaira?- Szép világ, szép „ új” világ... Most már azt is tudom, a vén sámán ezt honnan szedte, de ezt majd máskor mondom el. Ölelés, csókolás a Te fiad a távolból P. S. Lehet, előbb hazaengednek, de mégse / tudom, örüljek-e ennek, a legőszintébben szólva. 1 Dialektikus ez az élet. Nem mindegy, apám, hogy kinek a kezében van a fe£ jyver. Még véletlenül sem. 14
