Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből
Gyönyörű! Durrdefekttel teszünk pontot a gumiabroncs-eposz végére? KISZOLGÁLTATOTT CÉLPONT. Csupasz és tehetetlen, mint a madárfióka. Kitűnő! Kis gagyogó fasiszták nőnek nagyra és lövöldöznek egymásra páncélos babakocsikból, horogkeresztes kitüntetésekkel szüleik mérhetetlen örömére. Mili- táns lurkók nyári hadgyakorlatai, minekután edzetten és vérre éhesen menetelnek haza, ki-ki a maga utcájába. Kamasz fenegyerekek közötti leszámolás, melynek során az egyik utca földdel teszi egyenlővé a másikat. Végtelenségig lehetne sorjázni a látomásokat a Pál utcai fiúktól a Vörös brigádokig, addig a pillanatig - ennek elmélete mindenki számára ismert —, amíg a mostanában ugyan nagyon megtépázott bíbor brigádok vagy valamely más hasonló szervezet kötelességének nem érzi tudatni a földgolyó polgáraival, hogy kezükben az első, minden plasztikbombánál félelmetesebb, női retikül nagyságú, hordozható nukleáris fegyver, amelyet ők egymás közt Kis Hamisnak becéznek. HA? Ilyen körülmények között kit érdekel az a téma, hogy, mondjuk, ki szereti Wagnert? Ilyen körülmények között csakugyan kit izgat az a hír, hogy a velencei Beneditto Marchello Konzervatórium múzeumából eltűnt Richard Wagner karmesteri pálcája, melynek nyele elefántcsontból volt, a többi pedig rózsafából. Mindenki elereszti a füle mellett, pedig emögött ijesztő fontosságú kérdés lapul, amely körülbelül így fogalmazható meg: Vajon ki akar Wagner karmesteri pálcájával az egész mindenségnek dirigálni? Ki akaija a Faustot, méginkább a Walkürt vezényelni néki? Azt a walküriádot, melyben a fegyver csörgése után a küzdelemben résztvevők nem ülnek le soha többé lakomázni, mert lakoma sem lesz, hisz ők se, meg megtűrt paraziták se, az áldozati gabonakészletek ellenőrei; a „beszélgetni, pletykálkodni” érkező szümposzi- asztészok úgyszintén nem. A súlyos asztal felborul, maga alá temetve mindent. A karmesteri pálca visszaszerezhetetlenül elgurul. Szertefoszlanák felnőtt embereknek a karmesteri pálca után kapkodó gyermeteg, méginkább olyan kölyökkutya ingereire hasonlító esetlen mozulatai kísérte álmai, mert egyszerűen semmi se lesz. A mennyezet az asztalfőn elégedetten üldögélőkre is rászakad ugyanúgy, akár a tálalókra meg a lábuknál settenkedő macskákra — meg mindenre, mindenre. Kedves kortársak és kortársnők, lenszőke fanszőrszálon függünk rosszul font kis kosarunkban mindahányan, tekintet nélkül nemre, korra, hatalomra, butaságra, bölcsességre. Mint a tankokhoz vágott teniszlabda, úgy pattannak vissza a mondatok. Virágcserép módjára zúzódnak ízzé-porrá a sisakokon. (Ez a történet is ismert.) Valaki a vér szagára elhajítja elefántcsont markolatú rózsafa sétabotját, és rohan, rohan, ugye - el vagy felé? Szemfogai megnyúlnak, szemében eszelős lángra lobban az értelem alig pislákoló fénye. — Nem, nem, itt nem csak arról van szó, hogy a katonának esetleg többször fordul meg a fejében ilyesmi, hiszen a külső, ilyen irányban felduzzadó információktól nem lehet mentes, meg gyakrabban kényszerül ilyesmikre gondolni, amíg a vállát horzsolja a páncélököl, illetve a gépfegyver, szeme előtt kígyózik a határ, ereszkedik le az est, amely különben is fura képeket tud varázsolni ősidők óta az ember elé. Nemcsak erről van szó az interkontinentális szivarok századában, nemde, barátocskám? Melyikük erősebb: a cápa vagy az elefánt? (Nem létezik, hogy, mondjuk, Nerónak ne jutott volna eszébe 11
