Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Tusnády László: A Toldi és a néprajz
ságát is magában hordozza: a nyári forróság szinte éppenúgy lemezteleníti a tájat, mint a tél, s a dolgok óhatatlanul a végső lényegüket tárják elénk valami nagy- nagy időtlenségben. Itt tehát buja növényzet, nyüzsgő élet képe nem özönli körül az embert. Az ábrázolásba természetesen kerül bele a tüzes nap, a kút mélyébe húzódott víz, az aszott, tikkadó föld s az út porát hirtelen kémény-magasra kavaró levegő. Az első ének harmadik versszakában jelenik meg Toldi. A tíz-tizenkét szolgát álomba kábította a hőség. O egyedül van ébren, de valami anyagszerű dermedést, merevséget mutat a teste: „Azt hinné az ember: élő tilalomfa, Ütve yáltálútnáVegy csekély halomba.” A tilalomfa maga a mozdulatlanság, de az ősi jelek világába visz, hiszen az írásbeliség előtt a halmok, az ember által elhelyezett fák — még a fejfák is — a beszéd után a legfontosabb jelek voltak. Itt az országút: ez a konkrét táj eleme, a fiú lelkében a számára tökéletes életút iránti sóvárgás él. Ez a kép is ritka pillanata a magyar költészetnek: egy mozdulatlan, roppant erejű legény tilalomfára emlékeztet, mintha valami életfába olvadna bele, a tilalom, mintha beavatási titkot takarna, az életút az élet sokféle lehetőségére utal, s ez az ifjúkorban a legreményteljesebb, de a legbizonytalanabb is. Mindezekre gondolt a költő alkotás közben? A kép mindenesetre ott volt a lelkében: az ember — a tilalomfa, az „általát” s a halom. De milyen kép ez? Jellegzetes nagyfalui — szalontai — alföldi táj-e csupán? Ezt a képet évezredek áramolják körül, az időtenger hullámaiból tekint ki így a magyar ember, és kémleli a messzi utat, közben éjjelek és nappalok milliói robognak tova. A táj, a puszta sem azonos, de ő az utat nézi, a jövőt, melyben megvalósítja önmagát. Már láttuk, hogy a negyedik versszakban a „forgó szél” a lélek iramát testesíti meg. Itt jelenik meg a negyedik őselem, és épp ez kapcsolódik össze a lélekkel. A kép hátterében, mélyén ott van az a kifejezés, hogy úgy áll ott, mint egy bálvány. Csakhogy a bálvány a kereszténység felvétele óta negatívvá lett. Nem őrzi eredeti értelmét — a szellemi hatalmakkal, az ősök szellemével való kapcsolatot. A tilalomfa szó ezt a szakadékot hidalja át, ráadásul élő voltával a jövőbe mutat. Különös dolog, hogy a tilalomfa élő és élettelen jellegére egyszerre utal a költő, hiszen ott az „élő” jelző, de ugyanakkor élettelenként is bemutatja: „Ütve ,általútnál’ egy csekély halomba...”, tehát oda verték be, s mintha valamilyen temetkezési halom tetején állna. Ezzel Toldi testének szinte materiális lényegét húzza alá a költő, az erő végső tespedését, mely valamilyen lidérces dermedésben szunnyad, s épp abban a pillanatban jelenik meg előttünk, melyben ez a mozdulatlanság már a kifeszített húr merevségében van, a lélek, a vágy már pattanásig feszíti. Ám hogy ebből az állapotból még nem lehet hirtelen kirobbanni, azt a körülmények hatalma írja elő, ezért a lélek hevülete forgószél képében kavarog előttünk. Többször említettem a perzselő hőség hatását. Kinek ne jutna eszébe az I. ének harmadik és negyedik sora: „Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.” Ez a két sor párhuzamos szerkezetet alkot: az utóbbi sor más szavakkal, de szinte megismétli azt, ami az előtte állóban van. Lehet teljes ismétlés is. Több 71
