Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Tusnády László: A Toldi és a néprajz
Tusnády László A Toldi és a néprajz A . „ jL JL fenti cím azt előlegezi, hogy a magyar irodalom egyik remekének és a néprajznak a kapcsolatát akarom tisztázni. Épp a cél érdekében fontosnak tartom annak a hangsúlyozását, hogy minden ilyen részvizsgálat könnyen járhat azzal a veszéllyel, hogy a mű teljességét sérti meg az ember. Már a cím is kiemel valamit, s ha végig ehhez ragaszkodik az ember, esetleg olyan látszatot kelthet, hogy szerinte csakis emiatt, csakis ezen összefüggések miatt szép az alkotás, ezért van értéke. Pedig mindez csak egy nagyobb teljesség körében kap igazán értelmet. Könnyen elképzelhetünk olyan művészi szándékkal írt alkotást, amelyben még több néprajzi vonást találunk, mint Arany János művében, igazi művészi értéket - a Toldiéhoz mérhetőt — mégsem lelünk benne. Ritkán lehet Aranyról szóló olyan tanulmányra bukkanni, amelyben ne szerepelne valamilyen észrevétel, adat a költő nyelvéről. Mindez persze nem puszta véletlen, nem divat eredménye, hanem a költő szemléletével függ össze: egy nép lelke és nyelve fonódik össze oly természetesen, hogy joggal érezzük, joggal állítjuk azt, hogy ezt magunk is így látjuk, magunk is így éljük át, és szinte elfelejtjük, hogy egy költői géniusz láttatja meg velünk magunkat, népünket. Ha rögtön a Toldi elejéről mondok el olyan dolgokat, amelyek talán meglepőek lesznek, akkor előre kell bocsátanom azt, hogy itt nem önkényes ráfogásról van szó, hiszen az észrevételek közlése mellett épp azt akarom megmutatni, hogy az itt felsorolt elemek beleillenek a mű rendjébe még akkor is, ha néhányukról bárki gyaníthatja a véletlenszerűséget. Hiszen azt elég nehéz vitatni, hogy egy-egy részlet sok-sok kicsiny elemének a léte véletlen eredménye is lehet, de a művész végső szándéka bizonyosság. Ám ha a kész műben ezeknek a kicsiny elemeknek a rendjét megsejtjük, akkor azokból, mint cseppből a tenger, az egész alkotás világa szól hozzánk. Egy-egy nagyon is reális fordulat, kép mélyéről így tündöklik elénk Arany művéből évszázadoknak, évezredeknek az üzenete. Egész irodalmunk egyik legszebb, legfeledhetetlenebb hasonlatával kezdődik a Toldi: az őszi éjszakában lobogó pásztortűz távoli fénye olyan, mint a főhős felsejlő alakja: „Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, Messziről lobogva tenger-pusztaságon: Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.” A levélszóró évszak éjkárpitjáról dereng elénk a pisla tűz világa, így tűnik fel előttünk Toldi. Valójában az emlékezet érzékeli az idő ködén át az igazi nagyságot, a hőst: természeti kép és az ember összefonódása ritka szép hasonlatban. Az első ének is tűzzel kezdődik: a nap lángolásával. A tűz képe az emberiség legősibb emlékeiből, forrásaiból is felizzik, s ezen őselem fontosságát, különös szerepét tudhatjuk meg, ha népszokásainkat vallatjuk, elég a 69
