Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Mohás Lívia: Az a szomorkás reménység (elbeszélés)

— Én tényleg így hiszem. De merészség lenne kimondani, hogy a Magasságos is éppen így gondolja. Ám aki akkora megváltói vágyat kényszerít magára, amekkorát csak Krisztusnak szabad, annak már nincs mit keresni a Földön. Igaza van Magának, valaha nagyon is tudta a gróf, hogy százesztendők kellenek egy kis fejlődéshez, a nagyhoz meg ezrek, aztán eljött egy idő, akkor mindezt már nem tudta. Az ily távlatvesztés az igazi betegség. Mondom: később már csak tiszavirág létet érzékelt vagy rókalyuknyi teret. Tudja kérem aligha van szebb látvány a fehér állú rókánál. Amint előjön és kidugja rőt fejét a szürke szikla mögül vadászat után, mert mindig van vadászat, s amit ő, a fehér- pofájú róka túlélt örömmel. Gyönyörű. Az a bizalom, az a szomorkás, ravasz reménység. Az a visszatérés. Mert sejtjük, létezik, ami után szomjasan kínlódva, máskor meg bizakodva vágyunk. Kivált olyan éjszakákon, amikor csak a süket és megrepedt téglák pattannak a falban, máskülönben csend van. Az a mély, fülledt csend, amely akkor is fülledt, ha görcsösre fagy a víz és kopognak a rögek. Figyelnek a bútorok és a bokrok a kertben... A Föld szelleme árad, vonulása felfokozza a vágyat, ilyenkor indulnak vissza a vének, a szívbajosok és a bánattal küszködök, és születnek a gyerekek nagy sivalkodással.

46