Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Buda Ferenc: Derkembáj, kajdaszin?
Buda Ferenc Derkembáj, kajdaszin? M JlVJ. őst, e sorok írásakor épp öt éve, hogy itt volt közöttünk Derkembáj barátom. A nemzetközi zománcművészeti alkotóműhely meghívottjaként érkezett Kecskemétre azzal az eltökélt szándékkal, hogy tanult mesterségei sorát egy újabbal fogja gyarapítani. Túri Endre, Gyergyádesz László készséges jóakarattal hívták, s a műhely teljes gárdájával együtt szeretettel fogadták őt ajánló szavamra, s nem rajtuk, de nem is ő magán múlott, hogy három hónapra szóló ösztöndíját jóval annak lejárta előtt kénytelenségből félbeszakítva haza kellett utaznia. Még ugyanazon esztendő őszén arrafelé jártomban magam is ellátogattam hozzá. Egy alkalommal az épp akkor úgyszintén Alma-Atában időző Vojtech Kondrótot is magammal vittem vendégül. Vojtech - akivel ketten képviseltük Közép-Európát a jelenlévők között —, ugyancsak nagyot nézett, amidőn a letagadhatatlan ázsiai vonásokat viselő házigazda az ismerkedés után e szavakkal invitálta asztalhoz vendégeit: „Tessék, tessék.” — Helyet foglaltunk, mire ő kérdően ránk pillantott, mondván: „Nem iszunk teát?” E szavak természetesen magyarul hangzottak el, mégpedig hibátlan kiejtéssel. Az őt nem ismerőknek szerzett olykor efféle meglepetéseket. Reményteli, víg órákat-napokat töltöttünk együtt, s örömünk nemcsak egymásnak szólt: akkoriban már lazult a gyeplő, meg-megroppant a birodalmi vaspántolat. Ennek legékesebb jele az volt, hogy a korábbiakkal ellentétben ezúttal a belügyi hatóságok engedélye - sőt: tudta és beleegyezése — nélkül hagytuk magunk mögött a várost s annak 30 kilométeres körzetét, s szabad érzéssel barangoltunk Derkembáj szülőföldjén: az Alma-Atától keletre sorjázó kazak falvacskákban, egészen a Kapsagaj víztározó környéki tágas legelőkig. Résztvevői voltunk egy temetési tornak, jártunk falusi kovácsműhelyben, ahol az úszta - vagyis a mester - a szemünk láttára készített el tíz perc alatt egy pár patkót, egy rokoni hajlékban fehér búzakenyérrel, s frissen köpült vajjal vendégeltek meg bennünket, végül napszállta felé még egy pásztorszállásra is ellátogattunk. Itt segítettünk fedél alá számlálni a mintegy ezerháromszáz főnyi falkát, ezzel érdemelvén ki a jószívvel adott vacsorát. Szűkre szabott időm túl hamar letelt, haza kellett hát térnem. Akkor láttuk egymást — szeretném tudni: nem utoljára — legutóbb. De hát ki fia ez a Derkembáj? Tértemben-fordultomban miért is jár annyiszor az eszemben? Kissé oroszosán: Darkembaj Csokparov, kazakosan: Sokpar-uli Derkembáj (.magyarul bizonnyal ekként hangzanék a neve: Botondfi Tárkányúr) kazak iparművész, született 1946-ban, lakik s dolgozik Alma-Atában (vigyázat: e városnév orosz csinálmány, még ha kazak szavakból van is összerakva: kaza- kul egyszerűen Almati, azaz: Almádi), apja kovács volt, ő maga a képzőművészeti főiskolát végezte el szobrász szakon, ám a jól jövedelmező portrészobrá1
