Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Németh István: Fekete csillag

Vidékünkön lassan oda jutunk, hogy az anyanyelvűnket csak magunkban használhatjuk. Vagy csak egymás között, ha „négy-öt magyar összehajol”. Álmodni, álmodozni még csak álmodozhatok az anyanyelvemen, de az utcán, a hivatalban, a közéletben nem sokat érek el vele. Ányanyelvem szavai itt már fabatkát sem érnek, egy lyukas garast se, holott sokszor még mindig abban a tévhitben élek, hogy szavainknak még mindig aranycsengésük van. Holott az utcán anyanyelvem szavainak, bár egyre halkabban ejtem ki őket, mindinkább fülsértő hatásukat kell tapasztalnom. Előfordul, hogy ha magyarul szólalok meg az utcán, megnéznek, végigmérnek, mint egy csodabogarat. Sőt nem egyszer rám is szólnak. Megszégyenítenek csupán azért, mert az anyanyelvemen merek megszólalni. Megszoktam, hogy színmagyar környezetben, kocsmában, üzletben vagy hivatalban nem tudnak „kiszolgálni” anyanyelvemen, de azt is megszoktam, hogy ezek az emberek a legtöbb esetben elnézésüket kérték, hogy még nem tanultak meg néhány szót magyarul.

Mostanában egészen más jelenséggel találom magam szemben, s egyre gyakrabban. Emberekkel a fent említett környezetben olyan posztokon, amelyeken elkerülhetetlen a lakossággal való mindennapos érintkezés. Ezek az új emberek már nem kérnek elnézést, amiért nem tudnak anyanyelvemen „kiszolgálni”; de nem is ez a bántó, a megalázó az, hogy még azt se tudják, milyen nyelven fordultál hozzájuk. Nagyon újak lehetnek ezen a mi volt többnyelvű vidékünkön.

Tehát ismét hátrálnod kell, még jobban behúzódni önmagadba. Ez a kényszerű hátrálás azóta tart, amióta megszülettél. Maradt a család, a baráti kör meg a fehér papír, amin ezt elpanaszolhatod.

Horváth Mái ia: Áoldfa utca 6‘6‘.

10