Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Németh István: Fekete csillag

Bolond — ez az első gondolatom.

Csakugyan írtam Titóról, ha nem is magasztalólag, de tisztelettel. Még egy „verset” is írtam róla, ami ugyan vezércikknek lett szánva és írva, de mert a technikai szerkesztő úgy tördelte be, mintha vers lenne — így is került be a halhatatlanságba. Tito halálakor valakinek eszébe jutott, előkotorta, újra közölték, fordításban a Komunist is megjelentette, onnan pedig átvették más fővárosi lapok, végül egy Titóról szóló verses antológiába is fölvették, még a központi tévében is felolvasták, nem is akárki, maga Mira Stupica. Most már megtehetném, hogy visszavonom ezt a csakugyan ünnepi vezércikknek szánt kis szöveget, sőt meg is tagadhatnám, de minek? Nem lennék általa boldogabb, de „tisztább” sem.

Mert mostanában szokássá vált a nagy, látványos, tehát a nagy nyilvánosság előtti rituális tisztálkodás. Azok részéről persze, akik úgy érzik, bepiszkolódtak Tito rendszerében. Most mosakodnak. Sőt, akad közöttük jócskán, aki mosakodva vádaskodik. A legalantosabbak pedig mártírságukat próbálják bizonygatni. A volt hűségesek. A rendszer egykori haszonélvezői.

Csakugyan ránk férne egy jó, alapos tisztálkodás, de nem olyan, amilyennel még inkább bemocskoljuk magunkat. Szeretném utolérni kerékpáros ismerősömet, s elbeszélgetni vele, akár ezekről a dolgokról, de hol van ő már, megmondta, amit akart, és kiszaladt a világból.

Abból a világból, amelyikből nem lehet csak úgy kiszaladni. Mert itt élünk, tettük a dolgunkat így vagy úgy, s még mindig itt vagyunk. És még mindig cselekvő módon vagyunk itt.

* * *

A főutcával párhuzamos hangulatos kis falusi utcán kapaszkodók fölfelé. Az utca Horváth János nevét viseli. Sejtem ugyan, hogy nem a kitűnő tanárét és irodalomtudósét, de mégse vagyok benne biztos egészen. Mert miért ne nevezhettek volna el éppen róla itt egy utcát, amikor még Vörösmartyról, Arany Jánosról, Perczel Mórról, Adyról, sőt az akkor még élő Zilahy Lajosról is minden további nélkül elnevezhettek utcákat. Igaz, hogy néhol Ady utcájából Adi Éva (a szerb Adijeva után) a Perczeléből pedig Pecellova lett. Ez viszont mind ez ideig megmaradt Horváth János utcának, téhával.

Szembe jön velem, botra támaszkodva egy nénike. Talán éppen ennek az utcának a lakója, megállítom, szóba elegyedünk. Miután jól kibeszélgetjük magunkat s elköszönünk egymástól, utánaszólok:

— Mondja már, nénikém, meg tudná nekem mondani, ki volt az a Horváth János?

Ijedten fordul vissza:

— Melyik Horváth János?

— Az, akiről ez az utca a nevét kapta.

— Ja! Az egy legény volt.

— És mi lett vele?

— Elesett szegénykém a háborúban.

— Meg tudná mondani melyikben?

6