Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Dömötör János: Egy reneszánsz festőről (B. Mikii Ferenc művészete)

idéznek fel. Ez a hasonlítás, rokonítás azonban csak afféle művészettörténészi beidegződés, mert a lényeges az, hogy B. Mikii Ferenc karakteres, önálló, mással össze nem téveszthető alkotó.

Szinte természetes, hogy aki a nagyváros nyüzsgése helyett Radnóti gyönyörű gondolatának a „tudom merre mennek, kik mennek az úton”-nak emberi közelségét választotta, annak a művésznek az életművében komoly szerepet kellett, hogy kapjon az emberi arc, és annak műfaji megfelelője, a portré. Ezekben nem mondott le a külső hasonlóság lényeges elemeiről sem, de a képzőművészet eszközeit felhasználva egyben mélyre ásott az emberi egyéniség és jellem megjelenítésére. Portréinak egy részében a rembrandti úton járva önarcképek sorát alkotta meg. Korai önmagában még a világra csodálkozás és a tenni akarás a meghatározó. Későbbi arcképein már megjelennek a keményebb vonások, határozott kontúrok, melyek által annak ismerete jelenik meg, hogy elfogadta: a világnak határozott rendje van és annak keretein belül kell megvalósítania önmagát. Felesége halálának traumáját szuggesztív kettős portréjában fogalmazta meg. Élete hatvanas éveinek portréiban már azt érezzük, hogy igazában kevés fontos dolog létezik számára, és humorral átszőtt, bölcs rezignációja révén kerül közel hozzánk. Az arcon, a ruházaton látszólag esetlegesen megjelenő fehér foltok festőiséggel segítik egyénisége homo ludensi részének kibontását. Szülei és önmaga nemzedéki egymásra épülését, összetartozását vertikális képépítés, jelentés telj es tömegképzés és ezt szolgáló kolorit által bensőségesen tolmácsolja. Az emberi azonosulás mélysége a nem családtag arcképeken is jelen van. A Tejvivőn ezt a szinte Georges Latour-i belső fény hordozza. Ember és eszköz kapcsolata nyer mélyértelmű jelentést az Órásmester esetében. Nincs ugyan testiségében jelen ember, mégis az emberről, sőt az emberiségről vall egyik legmegrázóbb művében, a Miért-ben. Néhány motívum (egy madárijesztő kabát, rajta kitüntetések és a puszta egy pár növénye) tőmondatos egyszerűséggel szól a háború milliókat sújtó tragédiájáról, értelmetlenségéről.

Természetes, hogy a szűkebb haza, így mindenekelőtt a Baja környéki táj és kiemelten annak legmozgalmasabb eleme, a Duna számos művén megjelenik. A víz, az ártéri fák, tisztások, a part olykor szeszélyes vonala lágy, simogató fényeikkel, derűs színeikkel természetszeretetről vallanak. Az árnyalatok finom, szinte sejtelmes átmenete a hajnali Duna csendjét, nyugalmát, békéjét idézi. Az apály által alkotott homokpadkák és öblök ettől eltérően erőteljes kontúrvonalakkal, robosztus formával idézik az ősi elem, a víz erejét.

A szűkebb környezeten kívüli tájat Tokaj és a Balaton képviseli oeuvrejében. Tokaj a háttér hegy hullámzásának dinamikájában és a szőlősorok párhuzamosainak egybeolvadásában jelenik meg. A magyar tengert az Alföldhöz hasonlóan két tónusgazdag sávra summázottan jeleníti meg. Víz és ég önálló, elvont felületként is jelentéssel bírnak.

Erős kötődése a szülőföldhöz nem jelentett egyben bezárkózást is. Több felé járt a világban, és utazásai jelentősebbjeinek nyoma maradt festményein is. Ajeruzsá- lemi Panaszfal élménye a kövek monumentalitása, súlyos, nyomasztó tömege által vált egy nép évezredes fájdalmának kifejezőjévé. A mellette állók szinte a vállukon hordozzák az egyéni és közösségi sors tragédiáját. A velencei Doge-palotában az Óriások Lépcsőjének fehérsége, tisztasága a mediterránieum sugárzását, az ott élők nyitottságát, Michelangelo márványai és a Milánói Dóm világosságát hordozza.

Az asszociációs sűrítést katalán úti élményeinek visszaidézésében alkalmazta sikerrel. Kifejező erejének széles ívét az azonos olasz motívum, a két temető eltérő megjelenítésében jól érzékelhetjük. Az egyik mű a sötét-világos ellentétére épül, a másik, az itáliai temetőélménynél a fák, a korpusz, a sírkövek formai kapcsolódása