Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Szekér Endre: Orbán Ottó versei a korfordulóról
Szekér Endre Orbán Ottó versei a korfordulóról (Egyik oldaláról a másikra fordul; él) „Felnőtt fejjel hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy mindnyájan egy vulkán tetején élünk." A (Orbán Ottó) z alvó vulkán — legkedvesebb verseim közé tartozik. A múló idő nem halványította a verssorokat, nem változtatta meg véleményem: kitűnő vers, tökéletes látlelet, feledhetetlen költői kép. Orbán Ottó akkor is - és most is — hihetetlen érzékenységgel éli át napjaink emberpróbáló hétköznapjait, a kisebb és a nagyobb régió: Közép-Európa népeinek és az itt lakó egyes embernek életét. Régóta tudta, hogy a közép-európai ember alvó vulkán tetején él, az itt élő kis népek milyen védekező reflexszel lélegeznek. „Csikké szívott évszázad” fölött dühöng, tűnődik, elkeseredik — és verset ír. S ehhez a jellegzetes közép-európaisághoz hozzátartozik a „Császárszag. Vérszag. Kocsmaszag.” S az is, hogy „aki egy hete nemzetközi hős volt, ettől fogva becstelen honáruló” — írja a Közép-Európa című versében. Egy közép-európai költőnek - így Orbán Ottónak is — mást, többet jelent a kis- és a nagyvilág, az irodalom, a múlt stb. Hiába „modern”, „avantgarde” költő, ő mégis Berzsenyi költő-sorsán tűnődik el, megkérdőjelezve a nagy költő-előd egyik verssorát: „Tündér változatok műhelye a világ?” Igen, Berzsenyi is a „sanda barátság” sors-arénájában küzdött, birtok-ügyekkel kellett foglalkoznia. Ady eltévedt lovasát idézi, s tudja, hogy az akkori és a mostani csatateres földeken csak a vers marad meg. S ő, Orbán Ottó a közép-európai költő - vállalva a szegénynek gazdag, s a gazdagnak szegény itt élő embertársai sorsát — tágítja a maga szellemi horizontját (Ginsberg, Eliot, Dylan Thomas, Vicente Aleixandre stb.), „felfedezi” Amerikát. Ezt a felfedező utat egy régebbi verssorrával jellemezhetném: „Hol van Blake, Whitman, Weöres és Pilinszky?” — íija Az orvvadász jól megérdemelt pihenését élvezi című versében. Tehát együtt látja a magyar és a világirodalmat, egyszerre érdekli Pilinszky és Ginsberg verselési módja. S azt a lehető legtermészetesebbnek tartja, hogy az ifjabb J. Alfred Prufrock szerelmes éneke című versében egymás mellé kerül a pesti kórházfolyosó és az „előre hátráló” angol költő, Eliot. Domokos Mátyás néhány évvel ezelőtt üdvözölte az ötvenéves költőt, Orbán Ottót, aki a „mesterség birkózószőnyegén forog”, „kaszkadőr-vakmerőséggel” kísérletezik. Új verseskötete csak alátámasztja a kritikus értékelését, találó megjegyzését. Az Egyik oldaláról a másikra fordul; él című új verseskötetében Orbán Ottó újra a trapéz magasán lebeg a költészet cirkuszsátrában, alatta az aréna mélysége, a sikerben és a zuhanásban egyszerre „érdekelt” közönség. De ő nem véti el a mozdulatot, nem téveszt, tökéletesen ismeri a mozgást, a kellő pillanatot. Önvallomást illesztett a költő ez új kötete hátlapjára, melyben arról számol be, 30
