Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részletek)

a fülében, elméjében, végül fokozatosan halványodásnak, fakulásnak indultak. Legalább tizenkét énekes, egyenletesen hömpölygő, terjedelmes elbeszélőkölteményt kellene írnia, hogy Illyés Gyulától, Horváth Istvántól, Kiss Jenőtől, Majtényi Eriktől le ne maradjon. Igen, de mi legyen a témája, mit „beszéljen el”? Illyés Gyula arra buzdítja a parasztokat, szüntelenül kopaszszák, rabolják gazdájukat, a földesurat, mert az ő esetükben ez erkölcsös, hősies, Horváth István a mezőgazdaság szocialista átalakítását ösztönzi, Kiss Jenő a román—magyar, magyar-román barátságról énekel „népszerűén”; mint megy át sóért, lisztért a román parasztasszony a magyar parasztasszonyhoz, de „elfelejti” közölni, milyen nyelven kéri a kölcsönt, Majtényi Erik a „letűnt tőkés-földesúri társadalom” alakjait állítja pellengérre; nem kegyelmez, könyörtelenül leleplezi az „új világ” ellenségeit. Jani ette magát: mit csináljon? Fölöttébb aggasztotta, hogy neki semmi nem jut eszébe. Valószínűleg rossz korban született, esetleg rossz helyre. A várfal mostoha, merev drótfüvében felkönyökölt, síbakancsos lábait kamaszosan a levegőbe lendítette és írt; az irigyelt „példaképeket” utánozta. Illyés Gyula: Osonj, paraszt, lopd ki urad szemét, / Külföldön él - Mont Parnast, Moulin Rüge. / Vedelje magát csődbe a szemét, / Kurvája képén fakuljon a rúzs. Horváth István: Mózsi bapó a felszegen / Úgy döntött, (igaz, félszegen), / Mint városi büszke liftbe, / Belép ma a kollektívbe. Kiss Jenő: zuhé esőben, orrcsikoló vacsoraszagban, / kontyán zsákkámzsával, szelesen berontott Ileana / Ilonához: Da-mi nekem gyorsan csupor farina, izé... / Ilona pattant, csupor be ládába, máris tele, / nyújtja: la, draga mea, de vigyázz, az én ládám sem feneketlen, / útközben ne váljék csirizzé. Majtényi Erik: Szövőnő ment a téren dögnehéz neccel a karján, / Szembe vele öreg báró araszolt sétabottal, / Meg kákabélű baronesszel, kinek kacsójában / Arannyal kivert póráz csillogott, azon rőt buldog. / A szövőnő toppantott, kiköpött, átkozódott - okkal; / Henyék, vérszopók, miattatok nem lehettem boldog! Jani elégedetten, sőt majdnem öntelten szétnézett. Látta: a földszintes ház kapuzsindelyén fekete macskaként surran ide-oda az őrült leány, egyik fiatal katonaorvos-tanára óriás kontyú, telivér nővel beszélget a várárokban, ahol ordítozó szanitécjelöltek tengernyi rúgástól megpuhult, „megszotyósodott” labdát, „bőrgolyót” kergetnek. A telivér nő, „lipicai kanca” emlőzete erkélyszerűen (Gorkij) ugrott előre. Fehér blúza alatt olyan keménynek látszott, hogy az orvos-tanár bolhát ölhetett rajta. Janit, bár hetykén küzdött ellene, meg-meglegyintette a sárga irigység; egyeseknek se bú, se kár, sikerük van, neki azonban kimenőkor senki sem akad a „horgára”. A legnagyobb odaadással „csüggött ” a gyönyörű nagyváradi lányokon, de azok szovjet-román angyalbőrétől utálkoztak, idegenkedtek, menekültek. Lemondott hát róluk. Megint az irodalom felé fordult. A főtéren, a Szent László templom és a Szigligeti színház körül, a Körös hídján tekintete folyton a „pártsugallta” békeversek „galambősz” szerzőjét, az állami díjas Horváth Imrét kereste. Meg volt győződve: felismeri. Nem volt szerencséje, viszont nincs kizárva, hogy a másik hírességgel, a szocializmusban favágóvá nyomorított Tabéry Gézával találkozott. Gyakran pillanthatott meg ugyanis pityókos, fűrészbakját vállon cipelő favágókat Várad-szerte. Fájdalom, Tabéry Gézát, mint az „új világ neveltje”, nem ismerhette. Az írónak minden bizonnyal nem szükséges hangsúlyoznia, hogy Jani olykor elhagyta magát; tormába esett féreg gyanánt „morzsolgatta” napjait. A torma-szocializmuson kívül más közegről nem le10